Nos, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Egyrészt, mert borzasztóan le vagyok fáradva, másrészt, mert annyi minden történt.
Én az Omegát kb. egy - két éve ismertem meg, mert valószínűleg egy 10-12 éves lányt nem az érdekli, hogy az idősek mit hallgatnak. De hallottam a Gyöngyhajú lány c. számukat egy videó alá bevágva, és nagyon megtetszett, egyből kutatni kezdtem, melyik együttesé (ha jól tudom, egyébként a Scorpions zenekar egyik száma átdolgozott verziója, magyar szöveggel). Onnantól kezdve, ha Omegát hallottam, mindig örültem, mert nagyon jónak gondoltam őket. Aztán, amikor meghallottam, hogy idejönnek a közelbe, és koncertet adnak, tudtam, hogy itt a helyem. Nem esik meg gyakran, hogy egy ilyen ismert együttes ebbe a Budapesthez képest porfészekbe látogat el, ráadásul tisztelem őket, és a zenéjüket, szóval tudtam, hogy ki kell használnom.
Hát, ez az alkalom is megadatott. Igaz, nem azzal és úgy, ahogy terveztük, de azt hiszem, ez még így jobb is, sőt. Mert nem az út számít, hanem az, hogy kivel tesszük meg, és szerintem, ha mással tettem volna, nem éreztem volna ilyen jól magamat.
Már hat előtt ott voltunk, a bejáratnál, a koncert pedig csak nyolckor kezdődött, mégis már viszonylag sok ember tolongott az ajtónál. Szomorúan vettük tudomásul, hogy az igazi zenére úgy tűnik, többségében az idősek kíváncsiak. Mindig morgolódunk, ha nem ismerik fel az új számokat, én azt hiszem, örülök neki, hogy nem marad bennük meg a sok új zene, mert az körülbelül, egy - két kivételével egy raklap lócitrommal vethető össze.
Kezdődött a csaknem egy órás várakozás. Kitti a hajamat fonogatta unalmában, nekem nem volt más dolgom, mint tűrni. Sokáig vártunk, de az izgalom miatt a "mindjárt állva elalszom" kijelentésem nem vált igazzá. Egyre több kíváncsi ember gyűlt össze, jegyeket szorongatva a kezében, kis transzparenseket, Omegás sálakat, és még ki tudja, mi mindent, csak hogy kifejezzék szeretetüket imádott együttesük felé. Lehetséges, hogy kissé tudatlanul érkeztünk, ugyanis három számot ismertünk címről és szövegről, a többit valószínűleg csak a dallamról ismertük fel, hogy ezt már valahol, valamikor hallottuk. Nem igazán foglalkoztunk viszont vele, mert bíztunk benne, hogy jól érezzük majd magunkat.
Mindenki beszélgetett, találgatott, hogy mi hogy lesz, mikor és hány ajtón engednek majd be minket, hogy van elrendezve a színpad és a lelátó, marad -e még ülőhely. Néhány ember nem túl szép szavakkal fejezte ki elégedetlenségét, csupán azért, mert a sor vége felé állt, de ha ő lett volna a mi helyünkben, és mi reklamálunk, akkor nyilván ő is úgy gondolja, hogy teljesen feleslegesen káromkodik. Fényképeket nézegettünk, Facebookoztunk a telefonon, majd végre, hétkor kinyitották az ajtókat.
Első utunk a mosdóba vezetett, aztán elfoglaltuk a helyünket. A székeken Blikk újságokat helyeztek el, mi egyel lejjebb dobtuk őket, és szépen elhelyezkedtünk. Aránylag jól beláttuk a terepet, bár egy oszlop pont kitakarta a lényeget, de mivel hogy Kóbor állandóan mászkált, jött - ment éneklés közben, ivott, ezért fotózni így is viszonylag jól lehetett a kis, értéktelen telefonjainkkal és fényképezőnkkel (legalábbis a többi, profi fotós gépeihez viszonyítva). Megörökítettem a még emberek nélküli színpadot, aztán telefonáltunk, hogy sikeresen bejutottunk, nem tiportak el, élünk, és minden a legnagyobb rendben van. Aztán kezdődött a show!
Már alapból meg voltunk lepődve, mert Kóbor Jánoson kívül senkit nem ismertünk fel, legalábbis elsőre, úgyhogy nyilván a mellettünk ülők elképedve hallhatták a találgatásainkat. Megállapítottuk, hogy a dobos igazán hasonlít valakire, aztán jót mosolyogtunk rajta.
A zenekar a rajongók számára jól ismert Omega slágerek dallamait játszotta. Nem volt ének, nem volt szöveg, csak a dallam. Aztán a Fekete pillangónál, a refrénnél (ennek a dallamát én is megismertem), az emberek egy óriási hangként elkezdték üvölteni a szöveget. Karok nyúltak a levegőbe, önfeledten kiáltottak, és a számok végével tapsoltak.
Óriási érzés volt, szó szerint az egész testedben érezni lehetett a zenét, csontig hatolt a dob erős hangja. Vakuk villantak, a mai fiatalok számára használhatatlan, ősrégi, de már kamerás telefonokkal fényképeztek és vették a dalokat videóra.
Aztán jött az igazi ének. A hangulat fergeteges volt, a sok ember nem volt már egymás ellensége, mint a bejáratnál, amikor azért küzdöttek, hogy elsőként jussanak be az ajtón, és megszerezzék a legjobb helyeket. Egy tömeg állt a színpad előtt is, tomboltak, ugráltak, sálakat nyújtottak a levegőbe, és rengeteg Omegás pólós embert láttunk.
Ez a része számomra is még lenyűgözőbb volt, mint a koncert eleje, ami szintén nagyon jó volt. A vége felé jött a Gyöngyhajú lány, és akkor már én is énekeltem velük, a mellettem ülő nénivel, a pár sorral lejjebb tomboló férfival, és még rengeteg - rengeteg emberrel a szöveget. Hatalmasat dobbant a szívem, mert ez a kedvenc számom tőlük, ez az egyetlen, amit kívülről tudok. Észre sem vettem, de a lábammal doboltam a ritmust, nem gondoltam semmire, minden probléma elszállt, átadtam magamat az igazi zenének két - két és fél órára.
Az első fél órában még javában vigyorogtam, próbáltam feldolgozni, hogy igen, ITT vagyok, de utána már nem küzdöttem vele, inkább élveztem. Lehet, hogy nem a valóságban vagyok, hanem egy álomban, akkor pedig nem akarok gondolkozni azon, hogy álmodom -e, vagy nem, nehogy felébredjek.
Azt hiszem, még sem álom volt, mert az álomból nem lesznek a telefonon és a fényképezőn maradandó fotók, és videók.
Igen, az Omega hatalmas show -t csapott, csak az a kár, hogy többnyire az idősebb korosztály volt rá kíváncsi. Volt két szám, amit angolul énekeltek, a többit magyarul. Magyar nyelven, a közönség nyelvén, a mi nyelvünkön, úgy, hogy énekelni is tudjuk a szöveget. Nem a külföldi, semmitmondó, mostanában futó divatzenéket majmoltuk angolul, hanem az igazi, 50 év alatt felgyülemlett magyar Omega slágereket.
Sajnálom, hogy a mai fiatalság nem ismeri az Omegát, vagy bármelyik régebbi magyar együttest, fogalmuk sincs, mit hagytak ki. De talán jobb is így, még ha erőszakkal elhurcolják őket, a mai, többnyire bóvli zene nekik a példa, és úgy is azt mondják, hogy ez túlságosan régi.
2012. március 10., szombat
2012. március 4., vasárnap
Igazából tavasz
| Fotó: DeviantART |
Kicsit idegesített is, hogy olyan szép idő van, és én nem tudom élvezni.
Azért kimentem egy fél órára. Jó érzés volt. Részben az orrspraynek, részben a friss levegőnek köszönhetően a tüdőmbe végre igazi, édes tavaszi illat áramolhatott be. Leültem a földre, a hátamat a falnak támasztottam, majd átadtam magam a tavasznak. Figyeltem, ahogy az első tavaszi méhek pezsgő, friss vérrel ide - oda repkedtek, csak éppen egyelőre nem volt mire repülniük a hóvirágon kívül. A kutya is időközben odaszegődött mellém, leült, és hagyta, hogy cirógassam. Télen nem igazán volt kedvem kidugni az orromat, így nélkülöznie kellett a társaságom, meg a simogatást. Átkeféltem a szőrét (eredetileg lónak szánt kefével, de mivel lovam nem volt, jobb híján csak a kutyát tudtam vele masszírozni), megtisztítottam a beleragadt téli portól. Azt akartam, hogy ne látszódjanak rajta a tél nyomai. Az orra körül szép szegélyben végigfutott a sár, amit meg sem próbáltam leszedni, viszont így úgy nézett ki, mint egy disznó. Végigszimatolta a kabátomat, a cipőmet, a lábamat, majd nyugodtan állt, végül úgy döntött, kissé odébb állt, és lekuporodott tőlem pár lépésre, az udvar közepére, ahol a nap pont ideális hőmérsékletet adott számára. Mivel a szőre fekete volt, így nyáron állandóan lógó nyelvvel járt, úgyhogy neki a tavasz volt a legjobb évszak.
Pókok szaladgáltak végig a falon, a földön. Ugyan utálom őket, és a szobámból mindegyiket kegyetlenül kiirtom, de a természetben sosem bántottam őket. Hiszen nekik is joguk van örülni a melegnek, a kék égnek, a világosságnak, az újjászületésnek. Galambok turbékoltak boldogan, az ölyv, a vércse, és még Isten tudja, milyen madár is tiszteletét tette az égen, bár az ő céljuk elsősorban az volt, hogy elkapják a kisebb madarakat...
A macskák is előbújtak, a tetőn sütkéreztek elnyúlva, vagy éppen a lányok után kódorogtak.
Arcomat az égnek emeltem, és hagytam, hogy a napsugarak simogassák, eljussanak a vérembe, a szívembe, a csontjaimig hatoljanak, megtisztítsanak és gyógyítsanak, hogy új erőt adjanak a folytatáshoz.
2012. március 3., szombat
Van, amit nem lehet tisztára pucolni (a szaron kívül)
Amikor autót mosol, az a célod, hogy még a napfény is megcsússzon rajta, olyan szép legyen. Hát, nekem ezt ma nem igazán sikerült elérni. Fél óráig sikáltam S. -t, mire valamennyire normálisan nézett ki, de az elején valami olajos cucc volt, ami alig akart lejönni, egyáltalán azt sem értem, hogy hogy került oda.
Na mindegy, végeredményben nem is lett olyan rossz! :)
Az idő meg tök jó volt, úgyhogy még a kezem sem fagyott le. Hát kell ennél több? :D Autót mosni jó!
Na mindegy, végeredményben nem is lett olyan rossz! :)
Az idő meg tök jó volt, úgyhogy még a kezem sem fagyott le. Hát kell ennél több? :D Autót mosni jó!
Madárkák és esti munka
| Fotó: DeviantART |
Először szépen, lassan bekékült az ég, megjelentek a csillagok, és a Hold is fentről figyelt. Aztán hallottam, amint a fácánkakas nem éppen szép hangon üvöltözik, ahogy a verebek valamelyik fán élénken kiabálnak egymással, mert állandóan kiverik a balhét. A rigó valahol a távolban fütyült. Ezen a napon ő volt a Megasztár a madarak között. Mégis, olyan megnyugtató volt, mert ezeket a hangokat három hónapig nélkülöznöm kellett, és most visszatértek.
2012. március 2., péntek
A Föld majd mindent visszakér, miért hitted el, hogy valamit ér...
...ezer kincs, ezer nyár...
Húha, annyi minden történt velem az elmúlt időben, ezért nem írtam. A blog megint kisebb átalakulásokon ment keresztül, pluszban Photo Scape -el gazdagabban blogolok ezentúl! :) Yeah! :D
Megváltozni egyéb iránt nem változtam ezalatt a kis szünet alatt, ugyanazokról a dolgokról tudnék beszámolni.
Akkor, egy kis mesedélután:
Kingáék hazajöttek Németországból egy hétre. Aztán szombat délután elmentünk hozzájuk, ahol remekül szórakoztunk. Megpróbáltuk másoktól ellesni a kukorica egymás szájába dobálásának fortélyait, ennek eredményeképp a konyha úszott a pattogatott kukoricában. Ha belelépett valamelyikőnk, a meglepettségtől általában felüvöltött. Arra is rájöttünk továbbá, hogy a narancs nem csak finom, vitaminokban gazdag és egészséges, hanem kitűnően lehet vele zsonglőrködni - több kevesebb sikerrel. Az első próbálkozások még anélkül zajlottak, hogy különösebben valamiben kárt tettünk volna, aztán összetörtünk egy - két dolgot. Kinga megsebesült, a narancsok a zuhanások következtében kissé lestrapált állapotba kerültek. Mondanom sem kell, hogy ezeket a dolgokat is úgy csináltuk, hogy közben halálra röhögtük magunkat.
Valamelyikőnk briliáns ötlete volt az is, hogy menjünk ki az erkélyre. A legfelső emeletről a kilátásért viszont már megérte kimenni. Az ég alja halványrózsaszín volt, a nap már rég lement. Az utcai lámpák égtek, végtelenségbe nyúló soraikat hosszan látni lehetett. A forgalom nem csökkent, autók, buszok, motorosok cikáztak ide - oda, reflektoraikkal megvilágították az egész utat. A dombon, távolabb a pincészetek előtt is apró fénypontok égtek, az emberek önfeledten társalogtak, majd egy idő után eltűntek. Hát, volt mit lefotóznom. (Majd képeket is hozok! :))
Másnap, vasárnap úgy döntöttünk Alexával, tartunk egy kis fotótúrát, ha már úgy is olyan tavaszias idő volt. A nap rendületlenül sütött, akárhányszor elé ment egy felhő, csak kibújt mögüle, meleget adva a növényeknek, az állatoknak és nekünk. A hó szerencsére teljes mértékben elolvadt, bár nem az a tipikus, rikító zöld táj fogadott utána. A fű kitaposott volt, a föld nedves, szerencsére azért a hóvirágok már kinyíltak.
Lassan már tradícióvá válik, így most is a szokott dombot másztuk meg. Az elénk terülő látvány újból bebizonyította, hogy mindig megéri feljönni ide. Rengeteg, fehér, habos felhő úszott a kék égen, mintha a téli folytonos szürkeség nem is létezett volna soha. A szél kellemesen cirógatta az arcunkat, nem volt erős, az ember úgy érezte, mintha egy meleg nyári délután egy kis áldást kapott volna, amely pont alkalmas arra, hogy egy kicsit lehűtse.
Ebédre hazamentünk, aztán délután megint kijöttünk, ez alkalommal egy kicsit tovább. Már régebben ki akartam jönni ide, mert a panoráma aztán itt is bőven a színvonal fölött volt. Szőlők nyúltak el a dombon, hosszasan, beláthatatlanul, mellette a betonút szürkesége futott végig párhuzamosan, az égen rengeteg felhő. (a kép ott készült egyébként)
Jó kis túra volt, sok nevetéssel. Arra azonban nem számítottam, hogy találkozok Vele is. Nem, mintha különösképpen meg szeretnék felelni neki, de akkor is ciki túra utáni szerelésben megjelenni: a térdemen óriási vízfolt, mert a fotózásnál idióta módon letérdeltem (még jó, hogy a fű nem tört bele a nadrágomba), szöszös, kinyúlt mackópulcsi, saras cipő, és vízfoltos, kissé szakadt, de amúgy praktikus mellény, és a nagybátyáméktól kapott narancssárga táska, ami semmire nem jó, csak arra, hogy a fényképezőm bele rakjam, vagy vizet, ha túrázni megyek, mert egyébként emberek között nem szívesen mutatkozok vele. Oké. (Y)
Hétfőn viszont újra visszatért a tél, a ködös szürkeségével, nedvességével, és havával együtt. A ködben az orromig sem láttam, reggel nagyon hideg volt. Amikor elhúztunk Lindáék mellett, csak sejtettem a két nagy, és a kisebb alakból, hogy ők állnak a karámban. A két ló egymás mellett állt, egyikük a földet kaparta, friss fűcsomók után kutatva. A ködben viszont csak alakjukat tudtam kivenni, így azt sem tudtam megállapítani, hogy ki kicsoda.
Egyébiránt, suliban minden rendben, imádok járni... imádom Őket, és kész. I LOVE MY LIFE!!!!!! (L) ♥
Bicikli:
1. mérés: átlagos sebesség: 2.1km/h ~ maximális sebesség: 8.2 km/h
2. mérés: átlagos sebesség: 1.3 km/h ~ maximális sebesség: 7.4 km/h
Cél: 10 km/h fölött
Húha, annyi minden történt velem az elmúlt időben, ezért nem írtam. A blog megint kisebb átalakulásokon ment keresztül, pluszban Photo Scape -el gazdagabban blogolok ezentúl! :) Yeah! :D
Megváltozni egyéb iránt nem változtam ezalatt a kis szünet alatt, ugyanazokról a dolgokról tudnék beszámolni.
Akkor, egy kis mesedélután:
Kingáék hazajöttek Németországból egy hétre. Aztán szombat délután elmentünk hozzájuk, ahol remekül szórakoztunk. Megpróbáltuk másoktól ellesni a kukorica egymás szájába dobálásának fortélyait, ennek eredményeképp a konyha úszott a pattogatott kukoricában. Ha belelépett valamelyikőnk, a meglepettségtől általában felüvöltött. Arra is rájöttünk továbbá, hogy a narancs nem csak finom, vitaminokban gazdag és egészséges, hanem kitűnően lehet vele zsonglőrködni - több kevesebb sikerrel. Az első próbálkozások még anélkül zajlottak, hogy különösebben valamiben kárt tettünk volna, aztán összetörtünk egy - két dolgot. Kinga megsebesült, a narancsok a zuhanások következtében kissé lestrapált állapotba kerültek. Mondanom sem kell, hogy ezeket a dolgokat is úgy csináltuk, hogy közben halálra röhögtük magunkat.
Valamelyikőnk briliáns ötlete volt az is, hogy menjünk ki az erkélyre. A legfelső emeletről a kilátásért viszont már megérte kimenni. Az ég alja halványrózsaszín volt, a nap már rég lement. Az utcai lámpák égtek, végtelenségbe nyúló soraikat hosszan látni lehetett. A forgalom nem csökkent, autók, buszok, motorosok cikáztak ide - oda, reflektoraikkal megvilágították az egész utat. A dombon, távolabb a pincészetek előtt is apró fénypontok égtek, az emberek önfeledten társalogtak, majd egy idő után eltűntek. Hát, volt mit lefotóznom. (Majd képeket is hozok! :))
Másnap, vasárnap úgy döntöttünk Alexával, tartunk egy kis fotótúrát, ha már úgy is olyan tavaszias idő volt. A nap rendületlenül sütött, akárhányszor elé ment egy felhő, csak kibújt mögüle, meleget adva a növényeknek, az állatoknak és nekünk. A hó szerencsére teljes mértékben elolvadt, bár nem az a tipikus, rikító zöld táj fogadott utána. A fű kitaposott volt, a föld nedves, szerencsére azért a hóvirágok már kinyíltak.
Lassan már tradícióvá válik, így most is a szokott dombot másztuk meg. Az elénk terülő látvány újból bebizonyította, hogy mindig megéri feljönni ide. Rengeteg, fehér, habos felhő úszott a kék égen, mintha a téli folytonos szürkeség nem is létezett volna soha. A szél kellemesen cirógatta az arcunkat, nem volt erős, az ember úgy érezte, mintha egy meleg nyári délután egy kis áldást kapott volna, amely pont alkalmas arra, hogy egy kicsit lehűtse.
Ebédre hazamentünk, aztán délután megint kijöttünk, ez alkalommal egy kicsit tovább. Már régebben ki akartam jönni ide, mert a panoráma aztán itt is bőven a színvonal fölött volt. Szőlők nyúltak el a dombon, hosszasan, beláthatatlanul, mellette a betonút szürkesége futott végig párhuzamosan, az égen rengeteg felhő. (a kép ott készült egyébként)
Jó kis túra volt, sok nevetéssel. Arra azonban nem számítottam, hogy találkozok Vele is. Nem, mintha különösképpen meg szeretnék felelni neki, de akkor is ciki túra utáni szerelésben megjelenni: a térdemen óriási vízfolt, mert a fotózásnál idióta módon letérdeltem (még jó, hogy a fű nem tört bele a nadrágomba), szöszös, kinyúlt mackópulcsi, saras cipő, és vízfoltos, kissé szakadt, de amúgy praktikus mellény, és a nagybátyáméktól kapott narancssárga táska, ami semmire nem jó, csak arra, hogy a fényképezőm bele rakjam, vagy vizet, ha túrázni megyek, mert egyébként emberek között nem szívesen mutatkozok vele. Oké. (Y)
Hétfőn viszont újra visszatért a tél, a ködös szürkeségével, nedvességével, és havával együtt. A ködben az orromig sem láttam, reggel nagyon hideg volt. Amikor elhúztunk Lindáék mellett, csak sejtettem a két nagy, és a kisebb alakból, hogy ők állnak a karámban. A két ló egymás mellett állt, egyikük a földet kaparta, friss fűcsomók után kutatva. A ködben viszont csak alakjukat tudtam kivenni, így azt sem tudtam megállapítani, hogy ki kicsoda.
Egyébiránt, suliban minden rendben, imádok járni... imádom Őket, és kész. I LOVE MY LIFE!!!!!! (L) ♥
Bicikli:
1. mérés: átlagos sebesség: 2.1km/h ~ maximális sebesség: 8.2 km/h
2. mérés: átlagos sebesség: 1.3 km/h ~ maximális sebesség: 7.4 km/h
Cél: 10 km/h fölött
2012. február 23., csütörtök
Hülye állat...
Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire idiótának érzem magam, még mindig. Az agyam egyre csak visszatér az elkövetett baklövésemre, és baromira össze vagyok zavarodva. De, hogy minden rosszban legyen valami jó, rengeteget nevetek, sokszor látom Őt, és valahogy a sors mindig összehoz vele. Számíthatok egy másik emberre is, benne sosem csalódok, és ma is nagyon feldobta a kedvemet. :)
És mindjárt itt a tavasz. (Y)
És mindjárt itt a tavasz. (Y)
2012. február 17., péntek
Hey Ooooh :)
FOTÓ: SAJÁT
Az elmúlt napok... szavakbaönthetetlenek. Lehet, hogy megint kaptok egy rakás összevisszaságot, ezért lehet, hogy bele sem vágok, csak körvonalakban.
Túl vagyok egy érdekes kalandon, ami bebizonyítja egy emberbe vetett hitem nem hiábavalóságát, és talán azt is, hogy a nincs közünk egymáshoz kifejezés (vagy legalábbis tegyünk úgy) már a múlté. Sokat gondolkodtam, és annyi véletlen történt, hogy ezek már csak azért sem lehetnek véletlenek. Arra is rájöttem, hogy a kimondott szavaknak súlyuk van, és annak is, ha erősen gondolunk valamire. Akár megváltoztathatják az egész jövőnket, vagy elindíthatnak egy lavinát, de az is lehet, hogy később jelentkezik a hatása. És arra is, hogy a Nem Adom Fel egy jó elv. :)
Ami az időjárást illeti, mindig figyelmeztet, hogy ne sokáig örüljek a február közepének: jelenlegi helyzet, szakad a hó, két napja. Nem folyamatosan, de többnyire állandóan esik, hol megadja a módját, hol kevésbé... tehát így maradnak a reggeli csúszkálások, pofáraesések, saját magamon való röhögés... :) (Y) (HAJRÁ TAVASZ.!)
Az elmúlt napok... szavakbaönthetetlenek. Lehet, hogy megint kaptok egy rakás összevisszaságot, ezért lehet, hogy bele sem vágok, csak körvonalakban.
Túl vagyok egy érdekes kalandon, ami bebizonyítja egy emberbe vetett hitem nem hiábavalóságát, és talán azt is, hogy a nincs közünk egymáshoz kifejezés (vagy legalábbis tegyünk úgy) már a múlté. Sokat gondolkodtam, és annyi véletlen történt, hogy ezek már csak azért sem lehetnek véletlenek. Arra is rájöttem, hogy a kimondott szavaknak súlyuk van, és annak is, ha erősen gondolunk valamire. Akár megváltoztathatják az egész jövőnket, vagy elindíthatnak egy lavinát, de az is lehet, hogy később jelentkezik a hatása. És arra is, hogy a Nem Adom Fel egy jó elv. :)
Ami az időjárást illeti, mindig figyelmeztet, hogy ne sokáig örüljek a február közepének: jelenlegi helyzet, szakad a hó, két napja. Nem folyamatosan, de többnyire állandóan esik, hol megadja a módját, hol kevésbé... tehát így maradnak a reggeli csúszkálások, pofáraesések, saját magamon való röhögés... :) (Y) (HAJRÁ TAVASZ.!)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

