Nyár van... csak ma esett le :D Pontosan 14 nap, és vége az iskolának.
Éppen a tegnapi irodalomórán ötlött fel egy gondolat, hogy bizonyára nekünk is lezárul életünk egy fejezete, mert elértük azt a korszakot, hogy valami véget ért.
Sokszor gondolkoztam rajta én is, hogy mennyi mindent értem el ezalatt a nyolc év alatt, és hogy mennyi mindenért hálás lehetek. A környezetemben levő emberek formáltak olyanná, amilyen vagyok, és persze a világhoz való viszonyulás.
Vicces belegondolni, hogy amikor elsős voltam, állandóan sírtam, ha kellett, ha nem. Utáltam iskolában lenni, mert csak otthon éreztem magam biztonságban. Kit érdekel, hogy a sok néni meg a sok bácsi, akik azért voltak, hogy vigyázzanak, olyan kedvesek, és aranyosak, amikor én csak a szüleimmel érzem magam jól? Szerencsére a bátyám akkor még négy éven át abba az iskolába járt, így haza tudott engem hozni.
Nekem már óvodában sem voltak barátaim, és elsőben sem. Én voltam a különc kölyök. Aztán végül az első legjobb barátom meglepő módon egy fiú volt, aki ugyan ott lakott, mint én. Mellette ültem, és valamilyen szinten biztonságot is jelentett, mert ő legalább nem bőgött állandóan.
Persze, ahogy az idő múlt, egyre bátrabb lettem, de jó pár év kellett hozzá (annó, 2004: mi, elsősök, meghúztuk magunkat, féltünk a nagyoktól | ma, 2012: az elsősök beszólnak, nekünk jönnek és ocsmányul beszélnek (Y)). Aztán ötödikes-hatodikos korom körül ért olyan dolog, ami gyökeresen megváltoztatta az életem.
Elkezdtem élvezni. Találtam egy csomó olyan dolgot hirtelen, amit imádok. Akkoriban lett Miami a kedvenc városom. Állandóan olyan képeket nézegettem, ahol a kék égen fehér, habos felhők voltak, annyira boldog volt és annyi pozitívumot árasztott. Vagy olyat, ahol az égen szivárvány volt, mindenféle színes dolog, ami felvidított. Elkezdtem régi, magyar zenéket hallgatni, mert sokkal jobban tetszettek, mint a maiak. Megszerettem az esőt, és kezdtem érezni, mi az a szabadság. Mindig azt mondtam, hogy minden nap boldog vagyok (ami a mai napig töretlen), és optimistának mondtam magamat. Nem befolyásolt többé a többi ember. Amikor őket követtem, borzasztó idióta lettem, de ebben az időszakban gyökeresen megváltoztam. Elkezdtem érdeklődni a járművek, de főleg a buszok iránt. Lett egy rakás kedvencem, akikkel imádtam járni. Ha az ő oldalukról vizsgáljuk, akkor közülük nagyon sokakkal volt szerencsém utazni, és lett egy kedvencem, aki rövid idő múlva sokkal többet jelentett számomra egyszerű tárgynál.
A barátaim nem igen változtak... két éve ismertem meg viszont Őt, akivel csak kétszer - háromszor sikerült beszélni, vagy csinálni valamit együtt (de akkor is voltak a környezetünkben mások is), de már az elején is, ahányszor csak megláttam, nagyot dobbant a szívem. Lehet, hogy kicsit túlzásnak tűnik azt mondani, hogy szerelem volt első látásra, de valami olyasminek nevezhetjük. Aztán a társaság széthullott. Többet nem köszöntünk egymásnak, és csak kényszerhelyzetben szóltunk a másikhoz, legnagyobb bánatomra. Mindig néztük viszont egymást, de valahogy egyikőnk sem köszönt (nekem bátorságom nem volt, ő meg nem akart).
Aztán ott volt még az a személy is, aki kisétált az életemből, de egy napra visszajön. Őt is kezdtem egyre jobban értékelni, hogy ott van velem, hogy sosem hagy cserben. Volt egy időszak, amikor legszívesebben bemostam volna neki egyet, mert nagyon feldühített, hiszen gyökeresen megváltozott, de rájöttem, hogy ugyan olyan, mint eddig volt.
Ha az osztályt nézzük, az is egyre jobban összekovácsolódott. Bár hatodikban még olyan "mindenki utálja a másikat" kategóriában voltunk, aztán mindenki (majdnem mindenki) beszélőviszonyba került a másikkal.
Rengeteg emlék és dalszöveg, amiket az emlékekhez köthetek... rengeteg jó, és rossz. Ahogy egyre feljebb értem a szamárlétrán, megmutattam, ki vagyok, és hogy az elveimhez tartom magamat.
Sosem olvadtam be, és sosem fogok. És ha nem történt volna meg az velem, ami megtörtént, akkor most nem lennék ilyen.
Itt ismertem meg a barátaimat, Őt, a Kiscsaládomat, itt szerettem meg a lovakat, és még rengeteg - rengeteg minden, ami ide köthető.
Sosem fogom elfelejteni ezeket.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2012. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2012. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. június 2., szombat
2011. december 30., péntek
Visszatekintő ~ 2011
Hát, eljutottunk idáig is. Egy nap van az évből, ezen kívül. Borzasztó gyorsan eltelt, annyi minden történt... új barátokat szereztem, régi - újakat, és új - újakat (:P), mindenhogy értelmezve. Az életkedvem mindennél nagyobb. Szereztem pofonokat, csalódtam, elestem, de felálltam, harcoltam, nem húztam fel magam, jót mosolyogtam a barmokon, mindeközben boldog voltam és igyekeztem kihasználni minden percet.
Azt hiszem, a legrosszabb, ami ebben az évben történt, hogy a legeslegjobb barátom félig kisétált az életemből... de szerencsére nem ment messzire, és hálás vagyok azért a sok szép dologért, amit ezek után vele éltem át. Remélem, még sok ilyen lesz. Sőt, TUDOM, hogy sok ilyen lesz!
Nem volt rossz ez az év, de eddigi tapasztalataim szerint a páros évek mindig jobbak. :P De ki tudja, hisz' 2012 -ben mind meghalunk - elvileg. De sok elv csak elv marad. :P (Najó, befejeztem, persze, hogy mindent túlélünk, de igazából tök mindegy, mert 2012 decemberére várható csak az eget rengető katasztrófa, így már majdnem el fog telni egy év, hú, ki van ez találva, barátom. :D)
Jó volt, na, nincs mese! :)
Köszönöm mindenkinek, aki támogatott, közreműködött, segített, szórakoztatott, barátjává fogadott, elviselt engem! :P Szeretlek titeket. :)))
Azt hiszem, a legrosszabb, ami ebben az évben történt, hogy a legeslegjobb barátom félig kisétált az életemből... de szerencsére nem ment messzire, és hálás vagyok azért a sok szép dologért, amit ezek után vele éltem át. Remélem, még sok ilyen lesz. Sőt, TUDOM, hogy sok ilyen lesz!
Nem volt rossz ez az év, de eddigi tapasztalataim szerint a páros évek mindig jobbak. :P De ki tudja, hisz' 2012 -ben mind meghalunk - elvileg. De sok elv csak elv marad. :P (Najó, befejeztem, persze, hogy mindent túlélünk, de igazából tök mindegy, mert 2012 decemberére várható csak az eget rengető katasztrófa, így már majdnem el fog telni egy év, hú, ki van ez találva, barátom. :D)
Jó volt, na, nincs mese! :)
Köszönöm mindenkinek, aki támogatott, közreműködött, segített, szórakoztatott, barátjává fogadott, elviselt engem! :P Szeretlek titeket. :)))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
