A következő címkéjű bejegyzések mutatása: zene. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: zene. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 19., csütörtök

"...örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz..."

Leszakadt az ég
Rohan az idő, ahogyan az lenni szokott. Nekem manapság nincs időm a gépnél, ezért írni se tudok, de úgy őszintén, nem is lenne miről. Viszont, akkor most  összeszedem a gondolataimat, és szépen leírom őket ide, már ami jobban publikus, és mellékelek hozzájuk néhány képet, hogy azért valamennyit értsetek is, az össze -visszaságról, és lássátok, milyen itt az élet.

Hát, kezdődött azzal, hogy visszatértünk a tavaszi szünetről. Az osztályterem már egy ideje elég üresnek tűnik, NÉLKÜLE. Valahogy már hozzá is szoktam a dologhoz, hiszen nem is tudok mást csinálni vele, ehhez hozzá kell szokni, el kell viselni, így van és kész. 
Valahogy most ŐVele se nagyon foglalkoztam, pedig még mindig ugyanúgy szeretem, mint eddig. Talán most a másik dologra koncentráltam, így Ő valahogy háttérbe szorult. Lehetséges, hogy még jobb is volt, hogy nincs előtérben, hogy végre lefoglalhatom magam mással, habár nem túl boldogabb dologgal. Persze, mint eddig, akkor is állandóan összefutottunk, nem igazán lehet elkerülni egymást ilyen 'összezárt' térben, de valahogy most magabiztosabban, 'flegmábban' tudtam elmenni mellette, mint eddig, hogy nem akartam összeesni menten, mert az agyam valaki másra összpontosított, arra, hogy 'minnéltöbbidőtegyütlenniéskihasználni' és 'minnéltöbbdolgotmegtudni'. Aztán szépen kisétált az életemből. Messze ment, elérhetetlen távolságba. Még elbúcsúzni sem tudtam tőle rendesen. Azt még találgatom, hogy ez miért van. Talán azért, mert ez a dolog még nincs lezárva? Hogy a távolság sem lesz akadály? 
De hát hiába a modern technika minden vívmánya, az internet, vannak olyanok, akikkel élőben jobban el lehet beszélgetni, mint interneten, így azóta csak pár szót, ha váltottunk.
A ballagás viszont jó lesz egy lezárásnak. Végszónak. Utána pedig összegyűjtöm az erőm, és tisztázok mindenkivel mindent. Az engem ért sérelmeket, azt, amit ŐIránta éreztem, és azt amit az életemből kisétált személyről gondolok. Új lappal kezdek majd, ahol, ha addig nem történik semmi, nem_lesz_Ő. Talán majd egy új Ő lesz, egy másik Ő, egy jobb Ő. Ezt nehéz most még így kimondani, írni, gondolni, de a távolság és az idő szerintem képes lesz arra, hogy elfelejtsem Őt. 
ŐRóla még annyit, hogy azóta megint ott tartunk, hogy egymást bámuljuk. Elmegy mellettem, rám néz, jön oda az engem körülvevő embereket szórakoztatni, csinálni a műsort. Szeretném azt hinni, csak azért csinálja, hogy figyeljek rá, de nem merem. Talán azért, mert nem hiszem el a tényeket. Nem azért, mert kishitű volnék, egyszerűen ha belezuhansz valakibe, akkor az agyad képes kombinálni, meg nem történt dolgokat beleképzelni a történetbe, így óvatos vagyok. Bár lehet, hogy egyszerűen csak Ő viselkedik meg_nem_érthető módon.


Nos, közben rájutottam arra, hogy megnézzem a Rékától kapott filmet, a Jack Jacket. Néztük korábban, JGBK -s partin, de ott valahogy senkit nem izgatott a dolog, rajtam, meg Julcsin kívül.
Rám elég nagy hatást gyakorolt, nem is tudom, miért, nehéz megmagyarázni, lényeg a lényeg, fantasztikusak voltak, fantasztikus zenét csináltak és kár, hogy feloszlottak, mert szívesen részt vettem volna legalább egy koncertjükön. Még, hogy a magyar zene nem lehet világhírű, dehogyisnem (igaz, hogy nem magyar nyelven, mert ez az ország olyan apró, hogy kb. senki nem érti, hogy miről habogsz), az ő zenéjük pont, hogy még külföldön is megállná a helyét.
Nem is tudom megérteni, hogy hogy hallgathat valaki olyan színvonal alatti értékelhetetlen sz*rt, mint ami manapság folyik a csapból, meg a rádiókból (szerencsére nem az összesből), ilyen mai, a béka segge alatti szintet nem meghaladó zenét (tisztelet itt is a kivételnek, szerencsére van pár előadó, ami régen és most is ugyanolyan színvonalas zenét játszik, pl. Coldplay vagy Nickelback és olyan új előadó, pl. Adele, akinek tényleg jó zenéje van). 
Szerintem borzalmas, hogy ide fejlődünk, visszasírom a régi éveket, amikor én még nem is éltem, de legalább minden zene szinte kivétel nélkül jó volt és igényes.
Sajnos elég közel kerültem megint a tűzhöz, hisz' a barátaimnak megint sikerült az One Directionos srácokba belehabarodniuk. Egyszerűen rossz nézni, hogy megbolondulnak érte, meg az általuk 'zenének' nevezett valamiért, hogy úgy öltöznek, mint az a három, négy, vagy a jó Isten tudja, mennyi (tényleg, fogalmam sincs még arról sem, hányan vannak a bandában) srác.
Megnézettek velem pár videót, szerintem humoristának jobban elmennének, mint zenésznek, és gyakorlatilag egyikük sem néz ki jól, de hát ez ugye az én személyes véleményem. HUH,DE JÓLESETT LEÍRNI.!
Na de nem baj, azzal biztatom magam, lecseng majd ez is, lehet, jön majd valaki más, bár már reménykedni sem merek, hogy esetleg jobb, mint az One Direction - Fluor - Justin Bieber és társai együttvéve, és lehet, hogy végre belekóstolnak, és megismerik, mit nevezek én igazi zenének.


Azt hiszem, a legjobban a nyarat várom. Az új szakasz kezdésére ugyanis beszerveztem magamnak egy tökéletesen jó programot egy olyan emberrel, aki teljes mértékben megért. 
Furcsa, mert elég kevés ilyen ember van, akihez képes vagy így kötődni. Főleg, ha olyanról beszélünk, mint én. Elég nehezen bízom az emberekben, rengetegszer átvertek már és csalódtam bennük, eddig mindig a Kiscsaládomhoz menekültem, és ez ezután sem lesz másképp, viszont sikerült egy újabb igaz barátra lelnem. Illetve visszakaptam egy olyan embert, akiről nem gondoltam volna, hogy valaha az életben képes lesz máshogy látni a dolgokat, mint ahogy eddig látta, képes lesz megváltozni, és jó útra térni. De a reményt nem szabad feladni, hinni kell, hogy az emberek egyszer megjavulnak - bár én nem ezt hiszem elsősorban (faith_faith_faith_♥).
Rengeteget tervezgettem már. Sokan mondhatják azt, hogy ne igyál előre a medve bőrére, de én lesz*rom magasról a medvét a bőrével együtt. Aki nem mer álmodni, annak az élete egy unalmas trágyadomb, aki meg mer álmodni, lehet, hogy pofára esik, de hiszi, és vonzza magához a dolgokat (ez a pesszimista-realista-optimista skála, én az optimizmust osztom). De persze fogja fel mindenki saját belátása szerint.
Már látom magam előtt azt, hogy ülünk a buszon, vagy hogy rengeteget röhögünk. Meg szeretném mutatni az itteni életet, ami nem egyszerűen 'egy csendes, nyugodt hely, ami rohadt távol van' és nem egyszerűen egy 'olyan hely, ahol a barátnőm él', hanem életstílus. Ezt nem adja vissza ezer, vagy kétezer fotó sem, hiába fényképezem le a beton minden egyes repedését, vagy azt, hogy a nap hogy megy le, ezt érezni, és saját szemmel látni kell. Egy olyan ember, aki még sosem járt itt, képek alapján nem fogja fel, milyen az itteni élet. Egy olyanban viszont, aki már itt járt, a képek felélesztik az emlékeket, és ő is azt gondolja majd, hogy itt más élni, mint az ország bármelyik részében.

Hát, Hölgyeim és Uraim, ezek a terveim a jövőre! : )
Majd jelentkezem, köszönöm, ha elolvastad az agymenésem.

2012. március 10., szombat

"Dob+basszus zakatol a füleiben..."

Nos, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Egyrészt, mert borzasztóan le vagyok fáradva, másrészt, mert annyi minden történt.
Én az Omegát kb. egy - két éve ismertem meg, mert valószínűleg egy 10-12 éves lányt nem az érdekli, hogy az idősek mit hallgatnak. De hallottam a Gyöngyhajú lány c. számukat egy videó alá bevágva, és nagyon megtetszett, egyből kutatni kezdtem, melyik együttesé (ha jól tudom, egyébként a Scorpions zenekar egyik száma átdolgozott verziója, magyar szöveggel). Onnantól kezdve, ha Omegát hallottam, mindig örültem, mert nagyon jónak gondoltam őket. Aztán, amikor meghallottam, hogy idejönnek a közelbe, és koncertet adnak, tudtam, hogy itt a helyem. Nem esik meg gyakran, hogy egy ilyen ismert együttes ebbe a Budapesthez képest porfészekbe látogat el, ráadásul tisztelem őket, és a zenéjüket, szóval tudtam, hogy ki kell használnom.

Hát, ez az alkalom is megadatott. Igaz, nem azzal és úgy, ahogy terveztük, de azt hiszem, ez még így jobb is, sőt. Mert nem az út számít, hanem az, hogy kivel tesszük meg, és szerintem, ha mással tettem volna, nem éreztem volna ilyen jól magamat.
Már hat előtt ott voltunk, a bejáratnál, a koncert pedig csak nyolckor kezdődött, mégis már viszonylag sok ember tolongott az ajtónál. Szomorúan vettük tudomásul, hogy az igazi zenére úgy tűnik, többségében az idősek kíváncsiak. Mindig morgolódunk, ha nem ismerik fel az új számokat, én azt hiszem, örülök neki, hogy nem marad bennük meg a sok új zene, mert az körülbelül, egy - két kivételével egy raklap lócitrommal vethető össze.
Kezdődött a csaknem egy órás várakozás. Kitti a hajamat fonogatta unalmában, nekem nem volt más dolgom, mint tűrni. Sokáig vártunk, de az izgalom miatt a "mindjárt állva elalszom" kijelentésem nem vált igazzá. Egyre több kíváncsi ember gyűlt össze, jegyeket szorongatva a kezében, kis transzparenseket, Omegás sálakat, és még ki tudja, mi mindent, csak hogy kifejezzék szeretetüket imádott együttesük felé. Lehetséges, hogy kissé tudatlanul érkeztünk, ugyanis három számot ismertünk címről és szövegről, a többit valószínűleg csak a dallamról ismertük fel, hogy ezt már valahol, valamikor hallottuk. Nem igazán foglalkoztunk viszont vele, mert bíztunk benne, hogy jól érezzük majd magunkat.
Mindenki beszélgetett, találgatott, hogy mi hogy lesz, mikor és hány ajtón engednek majd be minket, hogy van elrendezve a színpad és a lelátó, marad -e még ülőhely. Néhány ember nem túl szép szavakkal fejezte ki elégedetlenségét, csupán azért, mert a sor vége felé állt, de ha ő lett volna a mi helyünkben, és mi reklamálunk, akkor nyilván ő is úgy gondolja, hogy teljesen feleslegesen káromkodik. Fényképeket nézegettünk, Facebookoztunk a telefonon, majd végre, hétkor kinyitották az ajtókat.
Első utunk a mosdóba vezetett, aztán elfoglaltuk a helyünket. A székeken Blikk újságokat helyeztek el, mi egyel lejjebb dobtuk őket, és szépen elhelyezkedtünk. Aránylag jól beláttuk a terepet, bár egy oszlop pont kitakarta a lényeget, de mivel hogy Kóbor állandóan mászkált, jött - ment éneklés közben, ivott, ezért fotózni így is viszonylag jól lehetett a kis, értéktelen telefonjainkkal és fényképezőnkkel (legalábbis a többi, profi fotós gépeihez viszonyítva). Megörökítettem a még emberek nélküli színpadot, aztán telefonáltunk, hogy sikeresen bejutottunk, nem tiportak el, élünk, és minden a legnagyobb rendben van. Aztán kezdődött a show!
Már alapból meg voltunk lepődve, mert Kóbor Jánoson kívül senkit nem ismertünk fel, legalábbis elsőre, úgyhogy nyilván a mellettünk ülők elképedve hallhatták a találgatásainkat. Megállapítottuk, hogy a dobos igazán hasonlít valakire, aztán jót mosolyogtunk rajta.
A zenekar a rajongók számára jól ismert Omega slágerek dallamait játszotta. Nem volt ének, nem volt szöveg, csak a dallam. Aztán a Fekete pillangónál, a refrénnél (ennek a dallamát én is megismertem), az emberek egy óriási hangként elkezdték üvölteni a szöveget. Karok nyúltak a levegőbe, önfeledten kiáltottak, és a számok végével tapsoltak.
Óriási érzés volt, szó szerint az egész testedben érezni lehetett a zenét, csontig hatolt a dob erős hangja. Vakuk villantak, a mai fiatalok számára használhatatlan, ősrégi, de már kamerás telefonokkal fényképeztek és vették a dalokat videóra.
Aztán jött az igazi ének. A hangulat fergeteges volt, a sok ember nem volt már egymás ellensége, mint a bejáratnál, amikor azért küzdöttek, hogy elsőként jussanak be az ajtón, és megszerezzék a legjobb helyeket. Egy tömeg állt a színpad előtt is, tomboltak, ugráltak, sálakat nyújtottak a levegőbe, és rengeteg Omegás pólós embert láttunk.
Ez a része számomra is még lenyűgözőbb volt, mint a koncert eleje, ami szintén nagyon jó volt. A vége felé jött a Gyöngyhajú lány, és akkor már én is énekeltem velük, a mellettem ülő nénivel, a pár sorral lejjebb tomboló férfival, és még rengeteg - rengeteg emberrel a szöveget. Hatalmasat dobbant a szívem, mert ez a kedvenc számom tőlük, ez az egyetlen, amit kívülről tudok. Észre sem vettem, de a lábammal doboltam a ritmust, nem gondoltam semmire, minden probléma elszállt, átadtam magamat az igazi zenének két - két és fél órára.
Az első fél órában még javában vigyorogtam, próbáltam feldolgozni, hogy igen, ITT vagyok, de utána már nem küzdöttem vele, inkább élveztem. Lehet, hogy nem a valóságban vagyok, hanem egy álomban, akkor pedig nem akarok gondolkozni azon, hogy álmodom -e, vagy nem, nehogy felébredjek.
Azt hiszem, még sem álom volt, mert az álomból nem lesznek a telefonon és a fényképezőn maradandó fotók, és videók.

Igen, az Omega hatalmas show -t csapott, csak az a kár, hogy többnyire az idősebb korosztály volt rá kíváncsi. Volt két szám, amit angolul énekeltek, a többit magyarul. Magyar nyelven, a közönség nyelvén, a mi nyelvünkön, úgy, hogy énekelni is tudjuk a szöveget. Nem a külföldi, semmitmondó, mostanában futó divatzenéket majmoltuk angolul, hanem az igazi, 50 év alatt felgyülemlett magyar Omega slágereket.
Sajnálom, hogy a mai fiatalság nem ismeri az Omegát, vagy bármelyik régebbi magyar együttest, fogalmuk sincs, mit hagytak ki. De talán jobb is így, még ha erőszakkal elhurcolják őket, a mai, többnyire bóvli zene nekik a példa, és úgy is azt mondják, hogy ez túlságosan régi.

2012. január 31., kedd

"Baaaaaby Jane♫"

Csak, mert Rod Stewart jó! :)
Na, most már újra járok suliba. Ma rengeteget nevettem, majd' belehaltam. A hétvégém viszonylag jól telt, MANcikával. Azt is megtudtam, hogy Nagypapi kicsit új lesz, ami nagyon jó. (Y) Alig várom, hogy lássam édeskét, hogy néz ki. :) Életkéhez pénteken megyek. :)
Úgyhogy jól kezdődött a hét, tényleg. :) Így tovább (YN)
(Mert indulunk a Dakaron, a szolgáink közt ott lesz a Betörtarcú lány, és majd tolják a versenykamionunkat!)