A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vége. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vége. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 19., csütörtök

"...örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz..."

Leszakadt az ég
Rohan az idő, ahogyan az lenni szokott. Nekem manapság nincs időm a gépnél, ezért írni se tudok, de úgy őszintén, nem is lenne miről. Viszont, akkor most  összeszedem a gondolataimat, és szépen leírom őket ide, már ami jobban publikus, és mellékelek hozzájuk néhány képet, hogy azért valamennyit értsetek is, az össze -visszaságról, és lássátok, milyen itt az élet.

Hát, kezdődött azzal, hogy visszatértünk a tavaszi szünetről. Az osztályterem már egy ideje elég üresnek tűnik, NÉLKÜLE. Valahogy már hozzá is szoktam a dologhoz, hiszen nem is tudok mást csinálni vele, ehhez hozzá kell szokni, el kell viselni, így van és kész. 
Valahogy most ŐVele se nagyon foglalkoztam, pedig még mindig ugyanúgy szeretem, mint eddig. Talán most a másik dologra koncentráltam, így Ő valahogy háttérbe szorult. Lehetséges, hogy még jobb is volt, hogy nincs előtérben, hogy végre lefoglalhatom magam mással, habár nem túl boldogabb dologgal. Persze, mint eddig, akkor is állandóan összefutottunk, nem igazán lehet elkerülni egymást ilyen 'összezárt' térben, de valahogy most magabiztosabban, 'flegmábban' tudtam elmenni mellette, mint eddig, hogy nem akartam összeesni menten, mert az agyam valaki másra összpontosított, arra, hogy 'minnéltöbbidőtegyütlenniéskihasználni' és 'minnéltöbbdolgotmegtudni'. Aztán szépen kisétált az életemből. Messze ment, elérhetetlen távolságba. Még elbúcsúzni sem tudtam tőle rendesen. Azt még találgatom, hogy ez miért van. Talán azért, mert ez a dolog még nincs lezárva? Hogy a távolság sem lesz akadály? 
De hát hiába a modern technika minden vívmánya, az internet, vannak olyanok, akikkel élőben jobban el lehet beszélgetni, mint interneten, így azóta csak pár szót, ha váltottunk.
A ballagás viszont jó lesz egy lezárásnak. Végszónak. Utána pedig összegyűjtöm az erőm, és tisztázok mindenkivel mindent. Az engem ért sérelmeket, azt, amit ŐIránta éreztem, és azt amit az életemből kisétált személyről gondolok. Új lappal kezdek majd, ahol, ha addig nem történik semmi, nem_lesz_Ő. Talán majd egy új Ő lesz, egy másik Ő, egy jobb Ő. Ezt nehéz most még így kimondani, írni, gondolni, de a távolság és az idő szerintem képes lesz arra, hogy elfelejtsem Őt. 
ŐRóla még annyit, hogy azóta megint ott tartunk, hogy egymást bámuljuk. Elmegy mellettem, rám néz, jön oda az engem körülvevő embereket szórakoztatni, csinálni a műsort. Szeretném azt hinni, csak azért csinálja, hogy figyeljek rá, de nem merem. Talán azért, mert nem hiszem el a tényeket. Nem azért, mert kishitű volnék, egyszerűen ha belezuhansz valakibe, akkor az agyad képes kombinálni, meg nem történt dolgokat beleképzelni a történetbe, így óvatos vagyok. Bár lehet, hogy egyszerűen csak Ő viselkedik meg_nem_érthető módon.


Nos, közben rájutottam arra, hogy megnézzem a Rékától kapott filmet, a Jack Jacket. Néztük korábban, JGBK -s partin, de ott valahogy senkit nem izgatott a dolog, rajtam, meg Julcsin kívül.
Rám elég nagy hatást gyakorolt, nem is tudom, miért, nehéz megmagyarázni, lényeg a lényeg, fantasztikusak voltak, fantasztikus zenét csináltak és kár, hogy feloszlottak, mert szívesen részt vettem volna legalább egy koncertjükön. Még, hogy a magyar zene nem lehet világhírű, dehogyisnem (igaz, hogy nem magyar nyelven, mert ez az ország olyan apró, hogy kb. senki nem érti, hogy miről habogsz), az ő zenéjük pont, hogy még külföldön is megállná a helyét.
Nem is tudom megérteni, hogy hogy hallgathat valaki olyan színvonal alatti értékelhetetlen sz*rt, mint ami manapság folyik a csapból, meg a rádiókból (szerencsére nem az összesből), ilyen mai, a béka segge alatti szintet nem meghaladó zenét (tisztelet itt is a kivételnek, szerencsére van pár előadó, ami régen és most is ugyanolyan színvonalas zenét játszik, pl. Coldplay vagy Nickelback és olyan új előadó, pl. Adele, akinek tényleg jó zenéje van). 
Szerintem borzalmas, hogy ide fejlődünk, visszasírom a régi éveket, amikor én még nem is éltem, de legalább minden zene szinte kivétel nélkül jó volt és igényes.
Sajnos elég közel kerültem megint a tűzhöz, hisz' a barátaimnak megint sikerült az One Directionos srácokba belehabarodniuk. Egyszerűen rossz nézni, hogy megbolondulnak érte, meg az általuk 'zenének' nevezett valamiért, hogy úgy öltöznek, mint az a három, négy, vagy a jó Isten tudja, mennyi (tényleg, fogalmam sincs még arról sem, hányan vannak a bandában) srác.
Megnézettek velem pár videót, szerintem humoristának jobban elmennének, mint zenésznek, és gyakorlatilag egyikük sem néz ki jól, de hát ez ugye az én személyes véleményem. HUH,DE JÓLESETT LEÍRNI.!
Na de nem baj, azzal biztatom magam, lecseng majd ez is, lehet, jön majd valaki más, bár már reménykedni sem merek, hogy esetleg jobb, mint az One Direction - Fluor - Justin Bieber és társai együttvéve, és lehet, hogy végre belekóstolnak, és megismerik, mit nevezek én igazi zenének.


Azt hiszem, a legjobban a nyarat várom. Az új szakasz kezdésére ugyanis beszerveztem magamnak egy tökéletesen jó programot egy olyan emberrel, aki teljes mértékben megért. 
Furcsa, mert elég kevés ilyen ember van, akihez képes vagy így kötődni. Főleg, ha olyanról beszélünk, mint én. Elég nehezen bízom az emberekben, rengetegszer átvertek már és csalódtam bennük, eddig mindig a Kiscsaládomhoz menekültem, és ez ezután sem lesz másképp, viszont sikerült egy újabb igaz barátra lelnem. Illetve visszakaptam egy olyan embert, akiről nem gondoltam volna, hogy valaha az életben képes lesz máshogy látni a dolgokat, mint ahogy eddig látta, képes lesz megváltozni, és jó útra térni. De a reményt nem szabad feladni, hinni kell, hogy az emberek egyszer megjavulnak - bár én nem ezt hiszem elsősorban (faith_faith_faith_♥).
Rengeteget tervezgettem már. Sokan mondhatják azt, hogy ne igyál előre a medve bőrére, de én lesz*rom magasról a medvét a bőrével együtt. Aki nem mer álmodni, annak az élete egy unalmas trágyadomb, aki meg mer álmodni, lehet, hogy pofára esik, de hiszi, és vonzza magához a dolgokat (ez a pesszimista-realista-optimista skála, én az optimizmust osztom). De persze fogja fel mindenki saját belátása szerint.
Már látom magam előtt azt, hogy ülünk a buszon, vagy hogy rengeteget röhögünk. Meg szeretném mutatni az itteni életet, ami nem egyszerűen 'egy csendes, nyugodt hely, ami rohadt távol van' és nem egyszerűen egy 'olyan hely, ahol a barátnőm él', hanem életstílus. Ezt nem adja vissza ezer, vagy kétezer fotó sem, hiába fényképezem le a beton minden egyes repedését, vagy azt, hogy a nap hogy megy le, ezt érezni, és saját szemmel látni kell. Egy olyan ember, aki még sosem járt itt, képek alapján nem fogja fel, milyen az itteni élet. Egy olyanban viszont, aki már itt járt, a képek felélesztik az emlékeket, és ő is azt gondolja majd, hogy itt más élni, mint az ország bármelyik részében.

Hát, Hölgyeim és Uraim, ezek a terveim a jövőre! : )
Majd jelentkezem, köszönöm, ha elolvastad az agymenésem.

2012. március 28., szerda

Goodbye

Most egy kicsit furcsa így, egyedül. Furcsa, fájó visszagondolni a szép emlékekre. Furcsa, álmomban nem gondoltam volna ilyesmit. Talán túl természetesnek vettem, hogy van egy ilyen ember az életemben, és mindig lesz, mert lennie kell. Azt gondoltam, hogy a sok délutáni nevetés, a közös ismerősökkel való szórakozás és egyebek alapok. Így vannak rendjén. Örökké lesznek. Sosem változnak majd meg. Hát, még sem így lett.
Talán azért vette el őt, és még más embereket is tőlem a sors, mert egyedül kell helytállnom. Nem támaszkodhatok másra, nem kapaszkodhatok másba, hiszen nem nyomhatnak agyon a terhek akkor sem, ha olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam. Még fáj, még rossz, de hiszem, hogy az idő mindent begyógyít, és hogy a sors is olyan kegyes, hogy életem egyik legfontosabb, legmeghatározóbb napján visszakapom azt az embert, akihez különös módon kötődtem, és vele zárhatom le a múltat, és a többiekkel, akikkel éveken át együtt sírtunk és együtt nevettünk.

2012. március 24., szombat

Fotófotófotófotóóó.

És íme, itt az első gyöngyszem, melyet édes fényképezőgépemmel csináltam, melyet egy tölthető elem működtet, melyet egy elemtöltő tölt fel. YEAAAAAAAAH!
Most bekattantam, szét fogom fotózni az agyamat is, remek lesz :D
Majd kaptok képeket, ígérem, dögivel. ;)
Legalább ez egy kicsit jobb kedvre derít, így, a búcsúzás árnyékában és azzal a r*hadt betegséggel való küzdelemben.
Úgyhogy most ennyigyors, később jövök! :)

2012. március 21., szerda

Hová is mennék, hová is lennék egyedül én...

Azt hiszem, hogy ez mostanság a rossz dolgok időszaka.
Meg kell emésztenem a hatalmas változást, ami előtt állok, plusz még úgy ballagok el, hogy az a személy, akihez valami miatt nagyon kötődöm, nem lesz ott, és nem is jön vissza soha.
Ez most egy nehéz dolog, nem is mesélem el, elég, ha ennyire avatlak be titeket.
Igyekszem élvezni azt a pár napot vele, ami még hátra van, sokat nevetni, mert akármiről van szó, ha úgy hozza a sors, akkor az utolsó napok arra vannak, hogy kiélvezzük, és elraktározzuk magunkban, örökre.
Egyébként nagyban tervezgetek a nyárra, igyekszem átugrani a ballagást, és annak minden hercehurcáját, és a fájdalmat, ami azzal jár. Nagyon szeretnék nagyokat barangolni, olcsó, de hatásos kis fényképezőgépem társaságában, rengeteget szeretnék Alexával lenni, röhögni, szeretnék a Balatonhoz menni és meglátogatni az Édeskishajómat, és kiélvezni a nyár minden percét. Ja, és lelkiekben felkészülni a középiskolára.
Na, mára ennyi, majd jelentkezem, remélhetőleg képekkel. Imádkozom, mert "Persze, veszünk elemet", "Jaaaa, hát mégse hoztunk." ><

2011. július 12., kedd

Idill - 2 hét erejéig?!

Még ma is alig hiszem el, hogy mindez velem történt...
Annyira reménykedtem, hogy végre minden egyenesbe jön. Borzasztóan örültem, hogy találtam valakit, aki megtanít mindenre, aki rászánja az időt, hogy rám figyeljen, és aki megengedi, hogy a lovaival foglalkozhassam.
Úgy tűnik, ez a 'megengedés' csupán egyszeri alkalom volt - olyan alkalom, amit sosem felejtek el.
Talán, a tudatalattimban már az elején tudtam, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de mégis annyira reménykedtem... Végre velem is megtörtént a csoda, nem akartam, hogy vége legyen. De mégis vége lett.
A felelősséget nem vállalják értem, ezzel a címszóval úszott el minden, Linda, Dalma, a lovaglás, az álom... Már harmadjára csalódok, és nem tudom, még hányszor kell ahhoz, hogy végre egyszer én is örüljek. Tegnap egész délután ezen kattogott az agyam, ezzel álmodtam, és részben még ma sem sikerült felfognom a történteket. Hatalmas pofon volt ez... és még azt sem lehet mondani, hogy előre  ittam volna a medve bőrére. Csupán bizakodtam.
Nem tudom, hogy lesz tovább. Már csak egy esélyem maradt, ez a B terv. Lassan a C tervet is ki kell dolgoznom.
Jelen pillanatban a 18.-át várom, amikor Ivett megkérdezi a szüleit, eljöhet -e erre. Szerintem nagyon sokat segítene a jelenléte, még vége sem lett az iskolának, amikor már ezt tervezgettem, ezt várom azóta is.
Kingáék is hamarosan elutaznak, találkozót kellene szerveznünk, nem tudom, Julcsi hol tart... Reméljük a legjobbakat, talán ez nem sül el fordítva.

2011. április 5., kedd

Teknősbéka a tóban és némi lelkizés

Ezerbocs, hogy nem írtam...
Nos, a hétvége megint eltelt valahogy, sőt, kifejezetten jól, mivel végig sütött a nap. Igaz, hogy semmi említésre méltót nem csináltam, csak festettem, és lézengtem a kertben, itt - ott segítettem, de még mindig ezerszer hasznosabbat tettem, és jobb volt nekem, mint tesómnak. Süthet a nap, akár lehet ezer fok is, vagy minusz húsz, minden körülmény közt a gép előtt ült. Csak annyira ment ki, hogy fél óráig nyomkodja a telefonját.
De mindegy, igazából nem érdekel...
Aztán hétfőn elkezdtük csinálni a tavat a teknősnek. Van egy hatalmas bokra, amit a tervek szerint körbekerítünk, és az eredeti terv szerint van a tóban egy sziget, aminek utólag meg kellett semmisülnie, mivel a tó aljára tett neilon áteresztette a vizet, gyakorlatilag teljesen leengedett (hál' Istennek, nem volt benne teknős, mivel még el sem volt kerítve). Ezekből a tervekből gyakorlatilag semmi nem maradt meg.
A sziget eltűnt, és nem neilon van az alján. Ugyan így is kifolyt egy kis víz, de tovább nem engedett. A teknőst is beletettük egy kis időre, láthatóan élvezte. El is kerítettük, és amikor eljöttem, még javában folyt a munka, szerintem, ha holnap megnézem, már fel lesznek töltve a lyukak a kerítés alatt, és csak kavicsok kellenek, akkor pedig kitehetjük a békát.
Aztán, mindig látom reggelente őt. Őt, aki egy rohadt bunkó, nekem mégis szimpatikus. Kár, mert amúgy nem is igazán foglalkozik velem, nem köszön, pedig ismer, és tudom jól, hogy észrevesz. Ma is, szinte minden szünetben belebotlottam, de nem köszönt, pedig egyszer pont a lépcső előtt állt, mi meg a lépcsőn ültünk.
Nekem nem az kell, hogy bejöjjek neki, hogy beszélgessünk (habár az is jó lenne), hanem az, hogy köszönjön! Hogy észrevegyen, és esetleg váltsunk pár szót, ne úgy menjen el mellettem, mint valami idegen.
A neten keresztül nemigazán beszélgetünk, egyszer írtam neki, elég bénára sikeredett... ó, pedig régen milyen jó volt... bár akkor sem voltunk olyan nagy haverok, de beszélgettünk.
Igen, az akkor volt, amikor nem volt két kedvenc buszom is fregoli, amikor az '570 járt reggel, amikor olyan jó napokat éltem át az én idióta osztályommal, amikor csak mi voltunk, négyen, amikor még nem ment el, és nem jött senki.
Azok a napok... ők voltak, akikért érdemes volt élnem, és mások, akik felvidítottak, akik ugyan nem voltak "igazi barátok", de valami haver szerűség azért mégis...
És azok a napok, amikor még csak néha fordult meg a fejemben,  hogy ő szimpatikusabb nekem.
Amikor sétáltunk, pedig el sem akartam menni, mert a többiek ökörködtek, amikor a haveromat leüvöltötték, hogy ne szemeteljen, ő meg mondott valamit...
De sajnos vége... most már máshogy élek, van, amit elvesztettem, és vannak új dolgok az életemben. Már csak a 476 nem fregó, az '570 -t, A BUSZ-t alig látom...
Az életem egy csodálatos része véget ért, nem is értem, miért, pedig nem kellett volna. Nem. Bár utólag tudom, hogy ezek a haverok nem valami jófejek, sőt... ő róla is tudok pár dolgot, amit igazából nem kellene, de tudom, hogy mit mondott az osztálytársamról, akivel elvileg jóban vannak...
Néha nem minden úgy alakul, ahogy eltervezzük, vagy, hogy mi felhőtlenül boldogok legyünk...
Memories... ♥ :(