A következő címkéjű bejegyzések mutatása: álom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: álom. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. december 7., szerda

ti mások álmát élitek, én viszont a magamét... ~ wonderful life... :)

Úristen, nem is tudom, hogy kezdjem. Pedig annyi mindenről tudnék írni... Csak egyszerűen nincs kedvem mesélni. Mert ahhoz, hogy megértsétek, miről van szó, el kell mondanom a részleteket.
Kevés olyan ember van, akivel maradéktalanul jól el tudok szórakozni, élőben pedig csak három ilyen emberre számíthatok, akikkel minden nap találkozom. De most Ők is olyan mások... álomvilágban élnek. Ami nem probléma, ha az ember nem csavarodik be teljesen. Egy könyvet olvasnak, ami állításuk szerint fantasztikus (szerintem nem, de ilyen vagyok én, egy egyéniség, mindig kilógok a sorból), és teljesen a hatalmába kerítette őket. Állandóan erről beszélnek, én meg már meg se szólalok, mert nem figyelnek rám. Bosszantó, mert nem az a baj, hogy álmodoznak, hanem, hogy teljesen ettől függnek. Más álmát élik, olyanét, aki már egyszer ezt megálmodta. Engem nem is ez zavar, szeressék, meg nem is az, hogy én kilógok belőle, mert őszintén szólva nem érdekel. Csak néha már zavaró, hogy, ha van valami problémám, és esetleg elmondom, akkor utána rögtön le vagyok szarva, és megy minden a megszokott kerékvágásban.
Van egy másik problémám is, miszerint az, hogy nem tudok egyensúlyt teremteni a két világom közt. Eddig minden egybe tartozott, most viszont úgy érzem, mintha szét kellene szakadnom, két helyen lennem egyszerre. Sosem tartottam okésnak, hogy mindenkinek megfeleljek, de ezt most eléggé nehéz összeegyeztetni. Teljesen összezavarodtam, mert egyszer így gondolom, másszor úgy, hatalmasakat csalódtam, mégis, akikkel ez kapcsolatos, nem bántam meg. Viszont tudom, hogy nem minden maximálisan jó, de ugyanakkor azt is, hogy semmi nem lehet tökéletes.
Néha már belefáradok, és lerendezem azzal, hogy meg tudom tartani az összhangot, de az igazság az, hogy valójában nem, a legnagyobb gond pedig az, hogy ezt nem is lehet.
Ha megpróbálom összehozni a kettőt, az rendszerint balul sül el, és nem is próbáltam még, de tudom, tudom, hogy megsértek vele másokat, és teljesen egyedül maradok - majdnem.
Így két világban kell élnem, és szerintem nem is lehet ezt a kettőt összehozni, mert az emberek nem értik meg, képtelenek rá, kinevetnek, és megsértődnek, de néha fájó tud lenni, hogy az egyik kisvilágban nem tudok teljesen önmagam lenni.
Na mindegy, majd kiforrja magát a dolog, legalábbis bízom benne...



















forrás: DeviantART
Ami a tegnapot illeti, voltam fotózni. :) Márciusi időjárás volt... :') El sem hiszem, hogy tél van... nyarat akarok, örökké nyarat... napsütést, kék eget, fehér felhőket, fülledt levegőt, egy kis szellőt, zöld fákat... vagy éppen záport, hatalmas vihart, mindegy, mit csak nyarat...
Rengeteg szép kép lett.

És az ÉN ZENÉM... amit már tizedjére hallgatok... és annak ellenére, hogy nem tanulok angol nyelvet, hát...:
Black - Wonderful Life
Még így is, mindezek ellenére csodálatos az élet.



Ja, és még valami: SZERELEM, reménytelenül ~~ > ne próbáljátok ki, oltárian sz@r. :D

Utólag is Boldog Mikulást mindenkinek. : )

2011. június 30., csütörtök

Beszámoló szerdáról ~ Álmodom?!

Bemásolva: Egy fórumról -  Milyen volt a mai lovaglás? téma
"Szuperjó :D Nem lovagoltam, csak megismertem Lindust, Dalmát, Mancikát és a hapsit. xD
Bementünk nővéremmel a helyre, megkerestük a hapsit, bemutatkozott. Kinyitotta a lovak beállójának az ajtaját. Elsőnek Dalma jött ki, ráijesztve nővéremre (fiatal furioso kanca, sárga még nincs belovagolva), megcirógattam a pofáját, aztán elvonult legelni. Utána jött Lindus (7 éves kisbéri félvér kanca, sárga és a teljes neve Szikrázó Linda) *-* Gyönyörű egy ló, kedves, megbízható, és vemhes :| Azt mondta a hapsi, nem szóltak neki, hogy elleni fog, de már a jövőhéten megellhet :\ És aztán eladja.. : [
Megsimogattam, közben hallgatva a hapsit, elmondta, hogy kedvesek a lovak, megbízhatóak, nincsenek rossz szokásaik és hogy majd megtanít lovagolni is Lindán. Elmesélte, hogy kell leesni a lóról xD Azt mondta, csak Lindus ijedős, elmegy a villanyoszlop mellett, megnézi aztán megugrik :'D
Azt is mondta, hogy bármikor kimehetek segíteni, este, futószárazni, ilyesmik, és hogy látja, nem félek a lótól (na ez nekem is új xD) és ez jó. :'D Van ott még egy szürkemarha is, Manci :P meg egy németjuhász.
Úgyhogy hatalmas élmény volt így 3 év után *-* Csak kár, hogy Lindust eladják. : ["

2011. március 9., szerda

pólóban ülök, és bámulom a napot ~ álmodom

Sziasztok!
Ez a kép most nagyon illik ide. Először is, mert nekem az 570 egy kedves szám, több okból is [kedvencbuszom], másodszor, hogy ma csoda történt, harmadszor, hogy túljutottunk az 570. látogatón.

A mai nap... egy ugyanolyan átlagos, semmit mondó nap, egy kis napsütéssel, meleggel fűszerezve, fáradtan, felpaprikázódva a 4 napos hétvégére gondolva...
És milyen hamar el is szalad... csak díszletet kellett csinálnunk március 15. -re. Azt hiszem, az osztályfőnökömnek köszönhetem, hogy azt mondta, még tuti elérem a buszt, mert ha nem megyek azzal, a csoda most meg se történt volna.
A buszmegállóban a szokásos tömeg, ismerős arcok tengere, az évfolyamtársammal beszéltem. Aztán jöttek még osztálytársamék. És épp jött a busz... befordult... az ajtó fölött a már oly ismerős "570" -es kék szám volt feltüntetve... először azt hittem, álmodom. Hogy ilyesmi úgy sem történhet meg velem... de amikor megpillantottam a busz elejét, és a "DUD - 570" rendszámot, már elhittem. A gyomrom hihetetlen módon remegett, és úgy éreztem, menten összeesem - mintha életem legnagyobb meglepetése ért volna, vagy, valami nagy trauma, nem egy ilyen kis szar, semmitmondó baromság, hogy egy ugyanolyan, kék - fehér busz befordul. De nekem AZ a busz az IGAZI BUSZ. Nála jobbat, szebbet nem épített emberi kéz, ő az én legkedvesebb buszom, az a dolog, amihez ragaszkodom. Nem... nem egy plüssmackóhoz, vagy valami egyszerű tárgyhoz, hanem hozzá. Hiszen minden ember kötődik valamihez... A reagálásom alapján talán mindenki hülyének gondolt, vagy egyszeriben rámröhögött volna, de ez nem érdekelt.
A következő pillanatban mérhetetlen boldogság lett úrrá rajtam, mintha a világ legcsodálatosabb ajándékát kaptam volna meg - 28 percre. Végignéztem a buszon: az ismerős, feketére festett kapaszkodók, az ülések huzata, a szőnyeg. Aztán a busz hangja, a megszokott csörgések, ropogások.
Sokan leszálltak az egyik megállóban, és egy pillanatra kísértést éreztem odamenni a MI helyünkre, ahová annó reggel leültünk. Mennyi szép emlék, ami akkor előtört belőlem. De maradtam a helyemen, a menetiránnyal ellentétesen elhelyezkedő ülésen, és a velem szemben ülő ismerősömmel beszélgettem. Minden barátságos, csodás volt, mintha az otthonomban lettem volna, csak a sofőr volt más.
Hamarosan le kellett szállnom: a csoda véget ért... nem akartam otthagyni az én buszomat, az enyémet, akit úgy szeretek, s talán az utolsó alkalom volt, hogy vele mehettem.
Még egy pillanatra odanéztem a kis jegyzőkönyvre, amin egy fehér Agria Volán jel volt, alatta pedig a kis papír: "DUD - 570" Akkor végre felfogtam, hogy nem, tényleg nem álmodom.
Mikor leszálltam, rengetegszer visszapillantottam... a barátomra... aki csak egy busz.
Hazafelé sétálva végig az járt a fejembe, hogy végre hazaérjek, és sikítsak egy hatalmasat - végül azonban megkíméltem a családomat a megsüketüléstől.
Tudom azonban, hogy az én buszom csodás élete lassan véget is ér, hiszen nem mai gyerek - vagy megveszik, vagy szétbontják. Minden busznak ez a sorsa.
Reménykedek, hogy pénteken újra vele jövök haza, az én buszommal, az egyetlen jó, csodás, tökéletes busszal.

Az olvasó valószínűleg már a gyomrát fogva röhög. De se baj. Nagyon kevesen, és csak buszosok értik, mit éreztem én akkor. De, gondoltam, leírom...