A következő címkéjű bejegyzések mutatása: napfelkelte. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: napfelkelte. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. február 1., szerda

Március végétől ami meghalt, újraéled...


Kép: DeviantART
Nem igazán szeretek bal oldalra ülni a buszon, mert jobb oldalon látom Lindusékat, és valahogy boldogsággal tölt el minden reggel, ahogy meglátom a ködben az alakjukat, ahogy nyugisan szénázgatnak, nem törődve a világ dolgaival. (Arról nem beszélve, hogy a hátsó ajtóhoz is közel van, csak ezt nem akartam leírni, mert nem illene bele a festői képbe.)
Mivel azonban sikerült későn kiérnem, már csak ott volt hely. Február elsején, a mínusz tíz fokos hidegben támadt olyan nyárias érzésem, amikor a szőlőkhöz értünk. A nap vörös korongja már látszott az égen, bágyadt fénye narancssárgára színezte az ég alját. A szőlők szabályos csíkokban terültek el a dombon, egészen le a végtelenig. A távolban valószínűleg traktor ablakáról csillant vissza a fény. Aztán amikor a kanyarhoz értünk, lent, a völgyben egy magányos őz legelészett. L.T. zajára felkapta a fejét, feszülten figyelt, előrelépett néhány lépést, majd sarkon fordult, és elrohant. Az egyik háznál egy németjuhász kutya aludt összegömbölyödve - aztán jött a többi ház, a természetesség elillant. Robogás, robogás, robogás, aztán város...
De a városban is vannak szépségek, amikor húsz perc után megpillantod a panelházakat, ahogy az üvegablakokról visszacsillan a napfény. A házak közt ugyan enyhe köd gomolyog, de a város éled: autók és buszok cikáznak ide - oda, és mindenen túl, a távolban, a messzeségben újra nincs semmi, csak zöld és kék. Amikor a mező és az ég összeér.

2012. január 10., kedd

Nyári nap...

FOTÓ: DEVIANTART
A felhők egy ideje új formációkat vesznek fel minden nap - imádom a felhőket. De rájöttem arra is, hogy csak egyféle eget szeretek - a nyári eget. Tudom, a mi a kedvenc évszakod kérdésre mindenki azt feleli, a nyár - tök egyszerű okokból. Miért is?: Mert nincs suli, nincs tanulás, nincsenek tanárok, mert nyaralunk, strandra járunk, úszunk, piálunk, részegek leszünk, bulizunk, haverokkal lógunk, bandázunk, nagynak hihetjük magunkat.
Szavak. Én viszont még szavakkal, mondatokkal, egy egész regénnyel sem igen tudnám megmagyarázni, miért imádom a nyarat: inkább csak ezekkel a képekkel.
Nem szeretek strandra járni, mert nem az én világom. Iskolába is minden további nélkül elmegyek, mert busszal szoktam járni. Itt, ahol élek, nincsenek haverjaim, mert egyáltalán nem egyezik meg a gondolkodásmódunk - tipikus plázapicsa, seggfej, energiaitalozunkcigizünkiszunk banda, ebből köszi, de nem kérek. Mindezekből kifolyólag nem is bandázok, sőt...
Ezeknek ellenére imádom a nyarat, nekem nem erről szól.
Szeretek kiülni a feljáróra, nézni, ahogy a domb mögött eltűnik a nap narancsos korongja, és csak csodálatos, rózsaszín-narancssárga keretű habos felhők maradnak utána, vagy a halvány, rózsaszín ég - alkonyat. Szeretem, ahogy a nap első sugarai a redőnyöm résein keresztül már hajnali négy órakor bevilágítanak, és kérlelnek, keljek fel, mert lemaradok egy csodálatos dologról - napfelkelte. 
Szeretek bejárni a városba, elsuhanni ugyanazok mellett a házak mellett, nézegetni, ahogy a karámokat bearanyozza a nap, lovak legelésznek a domboldalban, Lindusék pedig nagy, lustán állnak az istállóban, ahol hűvösebb van, és kevesebb a légy, mint kint. Szeretek hazajönni, este, alkonyatkor, ahogy alattam a hatalmas test beveszi a kanyart, és pillantásom nyílik az alattunk elterülő völgyre, mintha a világ végéig nyúlna el. Szeretem nézegetni a lobogó kék függönyt, ahogy a hűs huzat még utoljára meglebegteti.
Szeretem nézegetni az eget, a kék eget, fehér habos felhőkkel. Szeretek kiállni a nyári esőbe, áztatni magam, megtisztulni, új erőre kapni, hallgatni, ahogy a táncoló esőcseppek egy pocsolyában végződnek.
Szeretek leülni a nagy gépek elé, nekik dőlni, és együtt élvezni velük az élet szépségeit.
Mert az élet csodálatos! A télben is vannak szépségek, a tavaszban, és az őszben is, de igazán csak nyáron érzem azt, én vagyok a világ leggazdagabb, legboldogabb, legszerencsésebb embere - a többi már csak hab a tortán.


U.I.: A blogom tegnap volt egy éves! Köszönöm mindenkinek a támogatást, hozzájárulást, a rendszeres olvasóknak, hogy olvasnak, a barátoknak, a pozitív visszajelzéseket! Jó év volt, és remélem, hogy az archívumban 2013 is lesz! :) (Bár ez már inkább rajtam múlik.)

2012. január 6., péntek

Szösszenet

Rendületlenül megyek, összeesésig lihegek, hogy abban a fél órában fel tudjak menni a Kiscsaládomhoz. Úgy nézhetek ki, mint egy őrült idióta, aki  egyik legkedvesebb barátját üldözi, keresi állandóan, minden szabadidejét kihasználva. Emellett imádom a reggeleket - L.T., szokásos, hajnal, napfelkelte, amikor az ég alja gyönyörűszép sárga, rajta rózsaszín, narancs és sötétkék felhők vonulnak végig fenségesen, másfelől pedig hatalmas, sötét fellegek gyülekeznek.
És a naplementét is imádom, a narancsos szélű édes kis felhőket, ahogy egyre csak vándorolnak, soha nem érnek révbe, soha nem érnek haza, csak mennek és mennek, mint a hadsereg...