2012. március 3., szombat

Van, amit nem lehet tisztára pucolni (a szaron kívül)

Amikor autót mosol, az a célod, hogy még a napfény is megcsússzon rajta, olyan szép legyen. Hát, nekem ezt ma nem igazán sikerült elérni. Fél óráig sikáltam S. -t, mire valamennyire normálisan nézett ki, de az elején valami olajos cucc volt, ami alig akart lejönni, egyáltalán azt sem értem, hogy hogy került oda.
Na mindegy, végeredményben nem is lett olyan rossz! :)
Az idő meg tök jó volt, úgyhogy még a kezem sem fagyott le. Hát kell ennél több? :D Autót mosni jó!

Madárkák és esti munka

Fotó: DeviantART
Anyám mindig is szívügyének tekintette a virágoskertet, a kertészkedést, és persze tegnap jött rá a roham, hogy kigereblyézze a faleveleket a virágosból. Mire minden lehető, virágágyásba nem illő dolgot kihalászott, a nap is szó szerint lement, szóval rajtam volt a sor, hogy a gazokat, meg a leveleket összeszedjem. Aki azt mondja, lusta vagyok, annak tulajdonképp igaza van, mert tegnap is addig húztam a dolgot, amíg az orromig se láttam el a sötétben. Azért volt ennek jó oldala is, mert a tavasz első esti hangjait hallhattam.
Először szépen, lassan bekékült az ég, megjelentek a csillagok, és a Hold is fentről figyelt. Aztán hallottam, amint a fácánkakas nem éppen szép hangon üvöltözik, ahogy a verebek valamelyik fán élénken kiabálnak egymással, mert állandóan kiverik a balhét. A rigó valahol a távolban fütyült. Ezen a napon ő volt a Megasztár a madarak között. Mégis, olyan megnyugtató volt, mert ezeket a hangokat három hónapig nélkülöznöm kellett, és most visszatértek.

2012. március 2., péntek

A Föld majd mindent visszakér, miért hitted el, hogy valamit ér...

...ezer kincs, ezer nyár...
Húha, annyi minden történt velem az elmúlt időben, ezért nem írtam. A blog megint kisebb átalakulásokon ment keresztül, pluszban Photo Scape -el gazdagabban blogolok ezentúl! :) Yeah! :D

Megváltozni egyéb iránt nem változtam ezalatt a kis szünet alatt, ugyanazokról a dolgokról tudnék beszámolni.
Akkor, egy kis mesedélután:

Kingáék hazajöttek Németországból egy hétre. Aztán szombat délután elmentünk hozzájuk, ahol remekül szórakoztunk. Megpróbáltuk másoktól ellesni a kukorica egymás szájába dobálásának fortélyait, ennek eredményeképp a konyha úszott a pattogatott kukoricában. Ha belelépett valamelyikőnk, a meglepettségtől általában felüvöltött. Arra is rájöttünk továbbá, hogy a narancs nem csak finom, vitaminokban gazdag és egészséges, hanem kitűnően lehet vele zsonglőrködni - több kevesebb sikerrel. Az első próbálkozások még anélkül zajlottak, hogy különösebben valamiben kárt tettünk volna, aztán összetörtünk egy - két dolgot. Kinga megsebesült, a narancsok a zuhanások következtében kissé lestrapált állapotba kerültek. Mondanom sem kell, hogy ezeket a dolgokat is úgy csináltuk, hogy közben halálra röhögtük magunkat.
Valamelyikőnk briliáns ötlete volt az is, hogy menjünk ki az erkélyre. A legfelső emeletről a kilátásért viszont már megérte kimenni. Az ég alja halványrózsaszín volt, a nap már rég lement. Az utcai lámpák égtek, végtelenségbe nyúló soraikat hosszan látni lehetett. A forgalom nem csökkent, autók, buszok, motorosok cikáztak ide - oda, reflektoraikkal megvilágították az egész utat. A dombon, távolabb a pincészetek előtt is apró fénypontok égtek, az emberek önfeledten társalogtak, majd egy idő után eltűntek. Hát, volt mit lefotóznom. (Majd képeket is hozok! :))

Másnap, vasárnap úgy döntöttünk Alexával, tartunk egy kis fotótúrát, ha már úgy is olyan tavaszias idő volt. A nap rendületlenül sütött, akárhányszor elé ment egy felhő, csak kibújt mögüle, meleget adva a növényeknek, az állatoknak és nekünk. A hó szerencsére teljes mértékben elolvadt, bár nem az a tipikus, rikító zöld táj fogadott utána. A fű kitaposott volt, a föld nedves, szerencsére azért a hóvirágok már kinyíltak.
Lassan már tradícióvá válik, így most is a szokott dombot másztuk meg. Az elénk terülő látvány újból bebizonyította, hogy mindig megéri feljönni ide. Rengeteg, fehér, habos felhő úszott a kék égen, mintha a téli folytonos szürkeség nem is létezett volna soha. A szél kellemesen cirógatta az arcunkat, nem volt erős, az ember úgy érezte, mintha egy meleg nyári délután egy kis áldást kapott volna, amely pont alkalmas arra, hogy egy kicsit lehűtse.
Ebédre hazamentünk, aztán délután megint kijöttünk, ez alkalommal egy kicsit tovább. Már régebben ki akartam jönni ide, mert a panoráma aztán itt is bőven a színvonal fölött volt. Szőlők nyúltak el a dombon, hosszasan, beláthatatlanul, mellette a betonút szürkesége futott végig párhuzamosan, az égen rengeteg felhő. (a kép ott készült egyébként)
Jó kis túra volt, sok nevetéssel. Arra azonban nem számítottam, hogy találkozok Vele is. Nem, mintha különösképpen meg szeretnék felelni neki, de akkor is ciki túra utáni szerelésben megjelenni: a térdemen óriási vízfolt, mert a fotózásnál idióta módon letérdeltem (még jó, hogy a fű nem tört bele a nadrágomba), szöszös, kinyúlt mackópulcsi, saras cipő, és vízfoltos, kissé szakadt, de amúgy praktikus mellény, és a nagybátyáméktól kapott narancssárga táska, ami semmire nem jó, csak arra, hogy a fényképezőm bele rakjam, vagy vizet, ha túrázni megyek, mert egyébként emberek között nem szívesen mutatkozok vele. Oké. (Y)

Hétfőn viszont újra visszatért a tél, a ködös szürkeségével, nedvességével, és havával együtt. A ködben az orromig sem láttam, reggel nagyon hideg volt. Amikor elhúztunk Lindáék mellett, csak sejtettem a két nagy, és a kisebb alakból, hogy ők állnak a karámban. A két ló egymás mellett állt, egyikük a földet kaparta, friss fűcsomók után kutatva. A ködben viszont csak alakjukat tudtam kivenni, így azt sem tudtam megállapítani, hogy ki kicsoda.

Egyébiránt, suliban minden rendben, imádok járni... imádom Őket, és kész. I LOVE MY LIFE!!!!!! (L) ♥

Bicikli:
1. mérés: átlagos sebesség: 2.1km/h ~ maximális sebesség: 8.2 km/h
2. mérés: átlagos sebesség: 1.3 km/h ~ maximális sebesség: 7.4 km/h
Cél: 10 km/h fölött

2012. február 23., csütörtök

Hülye állat...

Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire idiótának érzem magam, még mindig. Az agyam egyre csak visszatér az elkövetett baklövésemre, és baromira össze vagyok zavarodva. De, hogy minden rosszban legyen valami jó, rengeteget nevetek, sokszor látom Őt, és valahogy a sors mindig összehoz vele. Számíthatok egy másik emberre is, benne sosem csalódok, és ma is  nagyon feldobta a kedvemet. :)
És mindjárt itt a tavasz. (Y)

2012. február 17., péntek

Hey Ooooh :)

FOTÓ: SAJÁT

Az elmúlt napok... szavakbaönthetetlenek. Lehet, hogy megint kaptok egy rakás összevisszaságot, ezért lehet, hogy bele sem vágok, csak körvonalakban.
Túl vagyok egy érdekes kalandon, ami bebizonyítja egy emberbe vetett hitem nem hiábavalóságát, és talán azt is, hogy a nincs közünk egymáshoz kifejezés (vagy legalábbis tegyünk úgy) már a múlté. Sokat gondolkodtam, és annyi véletlen történt, hogy ezek már csak azért sem lehetnek véletlenek. Arra is rájöttem, hogy a kimondott szavaknak súlyuk van, és annak is, ha erősen gondolunk valamire. Akár megváltoztathatják az egész jövőnket, vagy elindíthatnak egy lavinát, de az is lehet, hogy később jelentkezik a hatása. És arra is, hogy a Nem Adom Fel egy jó elv. :)
Ami az időjárást illeti, mindig figyelmeztet, hogy ne sokáig örüljek a február közepének: jelenlegi helyzet, szakad a hó, két napja. Nem folyamatosan, de többnyire állandóan esik, hol megadja a módját, hol kevésbé... tehát így maradnak a reggeli csúszkálások, pofáraesések, saját magamon való röhögés... :) (Y) (HAJRÁ TAVASZ.!)

2012. február 13., hétfő

Még egy nap, még egy gyönyörü reggel, lehet, hogy kiugrom az ablakon, a baj csak az, hogy a földszinten lakom...


(Avagy a szokásos hétfői kedélyállapot)
Szeretem a mai napot, főleg, ha arra gondolok, hogy holnap Valentin nap. Egyesek szerint pénzcsinálás, mások szerint nem, nekem meg az átlagos kedd, hat óra, tesivel és két órán keresztüli unalommal fűszerezve. Avagy, itt egy Facebookos bölcsesség ezzel kapcsolatban:
február 14 :
* A szerelmesek valentin napnak hívják.
* A focisták a bajnokok ligája kezdetének.
* A szinglik keddnek . .

Briliáns. Ma egyébként megőrültem, mint úgy általában, 
ez nem nagy cucc. Sokszor láttam ŐT (imádom, hogy nem tudjuk elkerülni egymást. ♥ ). Ugyan megőrülök, ha meglátom, mert vagy összeeshetnékem lesz, vagy a szívem ugrik ki a helyéről, vagy végtelen fájdalom fog el, és azt gondolom, "Ó, ha te azt tudnád".
De fő az optimizmus.

 "NEKED KÖNNYŰ LEHET, DE AZÉRT NEKEM SE ROSSZ! ARRA GONDOLOK AMIRE AKAROK"

2012. február 12., vasárnap

Lassan, de biztosan tavasz


fotó: DeviantART
Eléggé csábító volt a gondolat, hogy már reggel háromnegyed hétkor talpon legyek, de minthogy a fáradtság elnyomott, visszaszenderedtem egy röpke öt -tíz percre, és csodálatos módon kilenckor ébredtem fel, akkor is arra, hogy Micc felugrik az ágyra, végigsétál az oldalamon, vár egy darabon, leül, nyávog, a fejét az arcomnak dörgöli, és addig szorgoskodik, amíg fel nem ébredek. Akárcsak a Garfieldben, úgy döntöttem, akkor már felébredek, és két órán keresztül semmit nem csinálva feküdtem az ágyban, és egy olyan könyvet olvastam, amit már kívülről tudok.
Aztán jött a hír, hogy jó édösapám meg szeretné látogatni a határt egy kis szalma reményében a sok csirke alá, hogy ne fagyjanak meg, és hogy van e kedvem kimenni vele. Mivel jobb dolgom nem igen akadt, és amúgy is addig szólongattak volna, míg ki nem mozdulok, igent mondtam, és felkeltem. Okulva az előző hétvégei esetből, két nadrágban indultam útnak, két pulcsiban, sálban, kesztyűben, egy kabátban és anyám csizmájában, ami még épp, hogy jó volt a lábamra (itt úgy működik, hogy amiket kinövök cipőket, azokat ő örökli).
Csakhamar kiderült, hogy egyáltalán nem lett volna rá szükségem. A nap szabály szerűen meleget adott, az ég kék, csak felhőfoszlányok voltak rajta, a hó olvadásnak indult. A tájban azonban nem sok volt a változás. Ugyanúgy hó borított mindent, lábnyomok alkotta ösvények cikáztak mindenütt, volt köztük róka, nyúl, őz, vaddisznó, beazonosíthatatlan, madárkák, fácán, előző napról patkónyom, kóbor kutya lábnyom, és persze embernyom is. Újból át kellett másznunk az árkon, ami tele volt vízzel. Nem igen voltam benne biztos, hogy elbír minket, mert már elég sokat olvadt, de örömmel nyugtáztam, hogy apám ment előre, így ha beszakad, ő esik bele (nem, ezt nem gondoltam komolyan). Végül is megtartott minket, bár néhol vészjóslóan megsüppedt, és recsegett, és volt, ahol bele is estél volna a jéghideg vízbe. A mező túloldalán sem volt más a helyzet - ezerféle lábnyom, vakítóan fehér hó, gaz, istállóépületek, elhajigált régi traktorgumik, tégla, építési törmelék, tufakő, és mindenféle vasdarab. Most egy kutyasétáltató hapsin és a kutyáján kívül egy lelket sem láttunk, sem nyulat, sem madarat. Még a kesztyűmet is le kellett vennem, mert egyáltalán nem fázott a kezem.
Jártunk egy darabon, gyűjtöttünk egy kis szénát, meg száraz füvet, addig én Mr. Ericssonnal rögzítettem néhány képet, majd hazaindultunk.
Remélhetőleg, mire legközelebb megyek, a mező tarkállni fog a sok színes, és változatos formájú virágtól, a fák ágai nem kopaszan nyúlnak az ég felé, hanem susognak a szélben a zöld levelek, a fű is megzöldül kissé, a patak vize pedig tisztán, és csillogóan fog csordogálni. Hajrá tavasz! :)