Hű, annyi minden történt, hogy csak a lehetőséget vártam, meg a kedvet, hogy ide írhassak.
Először is már csak két hét, és jön Kinga. Furcsa kimondani, de nekem mondjuk oly mindegy - a buli természetesen jó lesz, de valaki másnak sokkal jobban fáj, hogy ő még külföldön van, és lesz is egy darabig.
Erőteljesen próbálom közbe összehozni, hogy az őszi szünetbe eljöhessenek hozzám a barátaim, de elég lehetetlen ezt kivitelezni, ha az ember barátja nyolcezermillió kilométerre (egy kis túlzással (A)) lakik innen...
Közben Dudiról is kapok újabb és újabb információkat, jókat és rosszakat, és a szokásos tudattal élek - nemsokvanmárhátra.
Ami a sulit illeti, igyekszem nem lustulni, bár kémia 1-est és, meglepően énekből is 1 -est azért sikerült beszereznem x)
A hétvégém is elég jól sikerült, mozgás, kirándulás téren, mert felmásztunk szombaton az egyik nagy dombra Alexával és eszméletlen gyönyörű volt *-*
Na, ennyit ömlesztve a máról. :) Majd kirándulós képeket hozok. :D
2011. október 12., szerda
2011. október 6., csütörtök
Csodálatos, csodálatos ÉLET. ♥
Áh, halljátok (vagyis olvassátok x'D), már esküszöm, úgy érzem, hogy az őrületbe kergetem az embereket az idióta boldogságommal, ami állandóan kísért, és hogy sokan irigyelnek, mert milyen jó nekem :'D
Hát, nem tudom pontosan, mi a boldogság, de ha ez az, amit én érzek, akkor ennél jobb dolog nem igazán akad :)
Hm, egyébként azt is érzem, hogy egyre hülyébb leszek. Én nem voltam ilyen :'D Néha elcsodálkozom magamon, hogy van ennyi energiám, és hogy vagyok képes üvöltve, rohanva és röhögve végigmenni az utcán.
Nomindegy, ennyit egyelőre a heti őrületről.
Azt tudom, hogy rohadtul várom az őszi szünetet, és a karácsonyt (az még odébb lesz x'"D). Hatalmas lesz az őszi szünet, végre jön Kinga Németland -ből, és addig már csak 19 nap van hátra!
Közben még megvannak mindig az állandó problémáim, a busz, Ő, de mindegy, ha ennél jobb lenne, komolyan mondom, tényleg én lennék a világ legboldogabb embere :"D
Bocsika, eléggé össze - visszára sikeredett, lehet, hogy egy tudatlan tízéves rózsaszínfellegek közt járó libának tűnök ezzel az igazán, megrendítően fontos bejegyzéssel, de ez a lelki állapotom jelenleg :"D
Hát, nem tudom pontosan, mi a boldogság, de ha ez az, amit én érzek, akkor ennél jobb dolog nem igazán akad :)
Hm, egyébként azt is érzem, hogy egyre hülyébb leszek. Én nem voltam ilyen :'D Néha elcsodálkozom magamon, hogy van ennyi energiám, és hogy vagyok képes üvöltve, rohanva és röhögve végigmenni az utcán.
Nomindegy, ennyit egyelőre a heti őrületről.
Azt tudom, hogy rohadtul várom az őszi szünetet, és a karácsonyt (az még odébb lesz x'"D). Hatalmas lesz az őszi szünet, végre jön Kinga Németland -ből, és addig már csak 19 nap van hátra!
Közben még megvannak mindig az állandó problémáim, a busz, Ő, de mindegy, ha ennél jobb lenne, komolyan mondom, tényleg én lennék a világ legboldogabb embere :"D
Bocsika, eléggé össze - visszára sikeredett, lehet, hogy egy tudatlan tízéves rózsaszínfellegek közt járó libának tűnök ezzel az igazán, megrendítően fontos bejegyzéssel, de ez a lelki állapotom jelenleg :"D
2011. október 2., vasárnap
Vasárnap
A szombati napom csak azzal töltöttem, hogy sóvárogva lestem a lovas könyveket, megpróbáltam egy normális rajzzal előállni és kiültem az udvar kellős közepére (a kutyagumival övezett udvar kellős közepére, pontosabban) tanulni. Persze Buksi rögtön jött segíteni a maga disznós, lusta módján, de az lett volna még is a legnagyobb segítség, hogy összeszedi maga után a piszkát, mert jó alaposan meg kellett néznem, nehogy 'nyakik üljek a sz@rban', ha már igazán ide illő szólást akarok találni.
Na mindegy, tehát megtanultam és gyakorlatilag a szombat másból nem is állt.
A vasárnap reggel meg amolyan vasárnap reggelesen kezdődött, olyan fáradtan, álmosan, minden életkedv nélkül, és hogy ez az életkedv még jobban elbújjon valahol a szívem mélyén és ne dugja elő az orrát, arra mászkáltak a gondolataim, hogy mit kell megcsinálni ma - pakolni, újból tanulni, nekiveselkedni a mateknak, segíteni anyumnak és minden elvárásnak megfelelni (pedig sosem kértek tőlem sokat, olyat meg főleg nem, ami a képességeimet meghaladja).
Hogy feldobjam a kedvem, igyekeztem arra gondolni, hogy ráveszem majd édesapámat, hogy menjünk el biciklizni (14 éves létemre csak ő volt az egyetlen, akire számíthattam, mert itt nincsenek barátaim, ugyanis nem tudnék valami jóféle emberek közül válogatni, és Alexa is csak kéthetente van itt).
Szóval reggeli gyors gépezés, kis vitatkozás, és szentbeszéd (arról, hogy miért fontos tanulnom, hogy felvegyenek egy normális középiskolába és minden hülyeség, amivel egyébként is tökéletesen tisztában vagyok) végighallgatása után csak eljött ez is, így hát felkerekedtünk.
Közben szereztünk még egy útitársat egy zöld levelibéka személyében, aki úgy gondolta, feltétlenül anyám rózsáján kell trónolnia, megijesztve ezzel a rózsa tulajdonosát (azaz anyumat), úgyhogy rögtön tudtuk, őt is be kell szerveznünk, mert a virágok egyetlen gondozója (még mindig anyumról beszélünk) nem igazán szívleli ezeket a goromba kis teremtményeket.
Tehát túlélők módjára elindultunk, aki látott, nyilván azt gondolta, a befőttesüvegben az ebédünk van, a goromba kis béka.
Átkeltünk egy vízfolyáson, előtte elengedtük kétéltű kis barátunkat, és szintén Bear Grylls - nek gondolva magunkat átkeltünk a 'befagyott vizű, mély, jeges tengeren'.
Mint mindig, azt éreztem, leváltanám a nyomorék, saras, piszkos, nyikorgós biciklimet egy lóra, és álmodozni kezdtem, milyen jó volna itt egyszerűen végigvágtázni, a szabadságtól fűtve. Hogy feldobjam magam, csináltam egy két fotót, mert azt mindig kell, aztán felmásztunk a dombon, majd a közúton haza is jöttünk.
Gyakorlatilag ennyiből állt a hatalmas túra.
Egyébként megtudtam,hogy azok az emberek, akiket megbízhatónak tartunk, nem mindig azok, úgyhogy már csak ezért is baromira utálom, ha valami nem tiszta a barátaim körül...
Ja, és várom a karácsonyt.
Köszönöm annak, aki megint végigolvasta az agymenésemet!
Valamint félreértés ne essék, én nem vagyok olyan emberek közül válogatós, olyan finnyás, egyszerűen itt én még egy normális emberrel nem találkoztam az osztálytársaimon kívül, ha őket lehet normálisnak nevezni.
Illetőleg azt se gondoljátok, hogy eltűnt az a pörgős, élni akaró csaj, mert még mindig megvan, és akkor is megvan, ha a legrosszabb dolgok történnek meg, csak néha elő kell kaparni ezt az érzést.2011. október 1., szombat
Tenger -feeling
Hey.
Kicsit újítottam a blog stílusán :) Remélem, mindenkinek elnyerte a tetszését, és azt is, hogy minden olvasható, jól látható!
Ugyan nekem először elég kicsi volt a betű, de nagyítottam a böngésző nézetén, így már jó, remélem, hogy Nektek is :)
Kicsit újítottam a blog stílusán :) Remélem, mindenkinek elnyerte a tetszését, és azt is, hogy minden olvasható, jól látható!
Ugyan nekem először elég kicsi volt a betű, de nagyítottam a böngésző nézetén, így már jó, remélem, hogy Nektek is :)
2011. szeptember 28., szerda
Ezer, meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt... ♫♪
A cím és a kép nem áll összefüggésben a blogbejegyzés tartalmával, csak a címben lévő Ákos dal folytatása ("És keresem azt, aki engem akart..."), de igazából ez sem, csupán ilyen hangulatom van.
Az események pörögnek Hugii színes, idióta, őrült életében. Anyum épp ma jegyezte meg, hogy olyan szétszórt vagyok, mint egy szerelmes, erre a válaszom, "Nem, csak idióta vagyok", de tulajdonképpen van benne valami, csak akkor már nem igazán akartam ezt feszegetni.
Tényleg, fogalmam sincs, hogy mi van velem, de még mindig ugyanarról a személyről beszélünk, akit egy ideje már emlegettem "Ő" néven (ígérem, ha lesz valaki más, legközelebb "Ti"-nek fogom szólítani ;)). Azt hiszem, ezeket a dolgokat viszont máshová fogom lepötyögni, nem ide, elég nehéz amúgy is kifejeznem magam.
Tehát most ez a két érzés van bennem: az, amit Dudim által érzek, és ez, ez a másik.
Valóban, kicsit szétszórt vagyok, állandóan fáradt, ma sem akartam leszállni a buszról, csak menni tovább, teljesen mindegy, hova és meddig, csak menni még egy darabon (azokkal az emberekkel, akik jelen pillanatban a legfontosabbak nekem). Valami olyan varázslatba menni, ahol nincsenek azok a zavaró tényezők, amik miatt van, hogy én (igen, én, kétség kívül a világ egyik legboldogabb embere úgy, hogy különösebben oka sincs rá) is elszomorodok, a gyomrom görcsbe rándul és képes lennék mély depresszióba zuhanni (ami ugye velem nem fordulhat elő, mert én imádok élni :P).
Ami talán egy kis vigaszt nyújt, és színt visz a reggelekbe, az a DUD - 568 (nem, nem egy új kedvenc), egy fregó, aki éppen LöTöt (:P) helyettesíti, és baromi jó vele utazni. Egy kicsit emlékeztet is hőn szeretett Kék Sárkányomra, (egyébként, ha van egy kis mázlim, ő is jöhetett volna, de úgy tűnik, az Úr másképp döntött) csak az zavar, hogy minden olyan lepusztult benne. Minden kiegészítő és egyéb, ami olyan igazibuszossá teszi (számomra) Őt, eltűnt.
Lehet, hogy most is eléggé összefüggéstelenül írok, mert ilyen összefüggéstelenek, és kuszák az érzéseim, sajnálom :)
Kérlek szorítsatok nekem... ne kérdezzétek, miért, csak szorítsatok! Köszönöm :)
2011. szeptember 25., vasárnap
Boldogság, gyere haza, part 2.
Bocs, hogy nem pötyögtem. De amúgy is nagyon kiakadtam pénteken, nem volt erőm írni, és most sincs kedvem, de na. :)
Tehát. A szívem végig, az úton úgy vert, hogy azt hittem, kiesik a helyéről. Tekertem, mint állat, ugyanakkor féltem, hogy a biciklim bedöglik, mert a váltó igencsak makacs kedvében volt, de szerencsére nem taknyoltam el és túléltem az utat.
Kiértem a megállóba, ezek után húsz perc várakozás következett, és aztán feltűnt a messzeségben egy kis fény... valóban, egy Ikarus 256 - os volt. A szememnek nem hittem, pedig sejtettem, hogy az 570 lesz az. Úgyhogy, csak akkor tértem magamhoz, amikor megnéztem a rendszámot. És igen... kék barátom jött.
Attól fogva már nem volt kérdéses, beszélgetek -e a buszsofőrrel. Nem érdekelt, hogy hülyének néz, nem érdekelt semmi, leszálltam a bicikliről, és átrohantam a busz előtt.
Rövid szóváltás, kérdezgetés, csodálkozás és hülyének nézés után csinálhattam három képet a legfontosabbról. Soha nem felejtem el... mindvégig azt hittem, összeesek, hogy mentőt kell hívni, de megúsztam azzal, hogy idiótát csináltam magamból, ami úgy őszintén szólva nem érdekel.
Azóta még jobban hiányzik :")
Tehát. A szívem végig, az úton úgy vert, hogy azt hittem, kiesik a helyéről. Tekertem, mint állat, ugyanakkor féltem, hogy a biciklim bedöglik, mert a váltó igencsak makacs kedvében volt, de szerencsére nem taknyoltam el és túléltem az utat.
Kiértem a megállóba, ezek után húsz perc várakozás következett, és aztán feltűnt a messzeségben egy kis fény... valóban, egy Ikarus 256 - os volt. A szememnek nem hittem, pedig sejtettem, hogy az 570 lesz az. Úgyhogy, csak akkor tértem magamhoz, amikor megnéztem a rendszámot. És igen... kék barátom jött.
Attól fogva már nem volt kérdéses, beszélgetek -e a buszsofőrrel. Nem érdekelt, hogy hülyének néz, nem érdekelt semmi, leszálltam a bicikliről, és átrohantam a busz előtt.
Rövid szóváltás, kérdezgetés, csodálkozás és hülyének nézés után csinálhattam három képet a legfontosabbról. Soha nem felejtem el... mindvégig azt hittem, összeesek, hogy mentőt kell hívni, de megúsztam azzal, hogy idiótát csináltam magamból, ami úgy őszintén szólva nem érdekel.
Azóta még jobban hiányzik :")
2011. szeptember 22., csütörtök
"Boldogság, gyere haza..." ~part.1
Nem, félreértés ne essék, ez a blogbejegyzés nem az én nagy világfájdalmamról fog szólni, mert nincs világfájdalmam, tulajdonképpen mindenem megvan, ami egy normális, átlag gyereknek kell, így aztán, gondolhatják mások, másra nincs is szükségem.
Én egy nagyon boldog embernek nevezhetem magam, mert imádok élni és optimista vagyok, de vannak napok, amikor nem tudok magabiztosan, csak a jót látva előrenézni, főleg akkor, ha belegondolok, hogy elvesztem azokat, akiket mindennél jobban szeretek.
Mindegy, miről beszélünk: emberekről, állatokról, vagy az én szenvedélyemről (az egyikről :P), a buszokról.
Lehet, hogy én egy nagyon életvidám egyén vagyok, még is, bármily' meglepő, nekem is vannak problémáim, gondjaim, még ha nem is olyan nagyok, de lényegesebben nagyobbak annál, mint "Mit vegyek fel holnap?", vagy "Nem tudom, melyik, tízezreket érő cipőt vegyem meg".
Nagyon sok mindent átéltem már, ami számomra negatív - például elvesztettem olyan embereket, akikhez különös módon kötődtem, és kötődöm valamilyen szinten a mai napig. Nagyon hiányoznak még most is, és sokszor kedvem lenne visszasírni ezeket a napokat, de beletörődtem, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, mert mindannyiunk megváltozott. Csak az a probléma, ha ezek közül a személyek közül egyvalakihez mégis jobban ragaszkodsz, mint a többiekhez. Ebbe persze én teljes mértékben beletaláltam, így nem tudom valami jó szemmel nézni, ha ez az illető mással kavar (azért fogalmazok ilyen homályosan, mert nem lényeg, kiről van szó).
De akkor is, még is boldog voltam. És akkor áttérek a buszos részre:
Busz. Tégla alakú, guruló test, ülésekkel. Nagy, hangos, büdös - másoknak.
Ha nekem azt mondják, busz, az én kedvencem jut azonnal eszembe, az 570. Nem kezdem el mesélni, mi, hogyan, és miért kezdődött, de valami elkezdődött, ami az évek folyamán egy kötelékké alakult, egy ragaszkodássá, egy "szerelemmé" (persze, nem szó szerint).
Úgyhogy, érthető, miért érintett eléggé rosszul, hogy finoman fogalmazzak, az, hogy Őt "szarnak" (használhatatlannak) titulálják, és jönnek helyette a jobb buszok. Őt elszakították tőlem, ez volt február környékén. Azóta nem érzem magam teljesnek, főleg, mert tudom, a többieket is ez fenyegeti. Addig három buszt ismertem, és szerettem kedvencemként, most a számuk gyarapodott. Nekem egy kicsit más ez a megítélés, hogy mitől lesz kedvenc egy busz, de ezt nem mondom el mindenkinek, akinek meg elmondtam, az tudja jól :)
Így hát minden alkalmat megragadok, hogy az 570 -nel legyek, fájdalmat okozva ezzel saját magamnak, mert mindig rájövök, sosem lesz már minden a régi.
Tehát, miután megkaptam a hírt, hogy jön ide, azonnal információkért esedezve rohangáltam körül mindenkit, és tegnap este felkerekedtem, hogy találkozzam csodálatos, óriási, kék barátommal...
Folytatás következik.
Én egy nagyon boldog embernek nevezhetem magam, mert imádok élni és optimista vagyok, de vannak napok, amikor nem tudok magabiztosan, csak a jót látva előrenézni, főleg akkor, ha belegondolok, hogy elvesztem azokat, akiket mindennél jobban szeretek.
Mindegy, miről beszélünk: emberekről, állatokról, vagy az én szenvedélyemről (az egyikről :P), a buszokról.
Lehet, hogy én egy nagyon életvidám egyén vagyok, még is, bármily' meglepő, nekem is vannak problémáim, gondjaim, még ha nem is olyan nagyok, de lényegesebben nagyobbak annál, mint "Mit vegyek fel holnap?", vagy "Nem tudom, melyik, tízezreket érő cipőt vegyem meg".
Nagyon sok mindent átéltem már, ami számomra negatív - például elvesztettem olyan embereket, akikhez különös módon kötődtem, és kötődöm valamilyen szinten a mai napig. Nagyon hiányoznak még most is, és sokszor kedvem lenne visszasírni ezeket a napokat, de beletörődtem, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, mert mindannyiunk megváltozott. Csak az a probléma, ha ezek közül a személyek közül egyvalakihez mégis jobban ragaszkodsz, mint a többiekhez. Ebbe persze én teljes mértékben beletaláltam, így nem tudom valami jó szemmel nézni, ha ez az illető mással kavar (azért fogalmazok ilyen homályosan, mert nem lényeg, kiről van szó).
De akkor is, még is boldog voltam. És akkor áttérek a buszos részre:
Busz. Tégla alakú, guruló test, ülésekkel. Nagy, hangos, büdös - másoknak.
Ha nekem azt mondják, busz, az én kedvencem jut azonnal eszembe, az 570. Nem kezdem el mesélni, mi, hogyan, és miért kezdődött, de valami elkezdődött, ami az évek folyamán egy kötelékké alakult, egy ragaszkodássá, egy "szerelemmé" (persze, nem szó szerint).
Úgyhogy, érthető, miért érintett eléggé rosszul, hogy finoman fogalmazzak, az, hogy Őt "szarnak" (használhatatlannak) titulálják, és jönnek helyette a jobb buszok. Őt elszakították tőlem, ez volt február környékén. Azóta nem érzem magam teljesnek, főleg, mert tudom, a többieket is ez fenyegeti. Addig három buszt ismertem, és szerettem kedvencemként, most a számuk gyarapodott. Nekem egy kicsit más ez a megítélés, hogy mitől lesz kedvenc egy busz, de ezt nem mondom el mindenkinek, akinek meg elmondtam, az tudja jól :)
Így hát minden alkalmat megragadok, hogy az 570 -nel legyek, fájdalmat okozva ezzel saját magamnak, mert mindig rájövök, sosem lesz már minden a régi.
Tehát, miután megkaptam a hírt, hogy jön ide, azonnal információkért esedezve rohangáltam körül mindenkit, és tegnap este felkerekedtem, hogy találkozzam csodálatos, óriási, kék barátommal...
Folytatás következik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

