Most egy kicsit furcsa így, egyedül. Furcsa, fájó visszagondolni a szép emlékekre. Furcsa, álmomban nem gondoltam volna ilyesmit. Talán túl természetesnek vettem, hogy van egy ilyen ember az életemben, és mindig lesz, mert lennie kell. Azt gondoltam, hogy a sok délutáni nevetés, a közös ismerősökkel való szórakozás és egyebek alapok. Így vannak rendjén. Örökké lesznek. Sosem változnak majd meg. Hát, még sem így lett.
Talán azért vette el őt, és még más embereket is tőlem a sors, mert egyedül kell helytállnom. Nem támaszkodhatok másra, nem kapaszkodhatok másba, hiszen nem nyomhatnak agyon a terhek akkor sem, ha olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam. Még fáj, még rossz, de hiszem, hogy az idő mindent begyógyít, és hogy a sors is olyan kegyes, hogy életem egyik legfontosabb, legmeghatározóbb napján visszakapom azt az embert, akihez különös módon kötődtem, és vele zárhatom le a múltat, és a többiekkel, akikkel éveken át együtt sírtunk és együtt nevettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése