THE END

Sziasztok! Írhatnám azt, hogy hosszas tanakodás után, de nem lenne igaz, szóval mindenféle tanakodás nélkül úgy döntöttem, nem írok ebbe a blogba többet.
Nagyon nagyon gyorsan történt egy olyan esemény, ami csak hozzájátszott ehhez. Ballagás, új iskola, új emberek, elvesztett barátok. Ez mind - mind új fejezet, nem illik ide, ezért nem írom tovább. Ez emlékbe megmarad. Nem terveztem személyes blogot nyitni, de írok másikat, másik felhasználónéven technikai problémák miatt :'DDDD
Szóval, akit érdekelnek az agymenéseim, nézzen be ide:
www.fromhugii.blogspot.com ~ Ide mindenféle kritikát, véleményt írok, és jobban megismerhettek. Nem a napjaimról, hanem rólam. :) Remélem, hogy ezt is szeretni fogjátok.

Köszönet azoknak, akik feliratkoztak/olvastak/benéztek/kommentet írtak! :)

Életjel

Sziasztok!
Kb. egy hónapja már, hogy írtam utoljára, akkor sem túl tartalmasat. Hát, ez van. Eljött az, amit nem akartam... még pedig az, hogy nincs időm. Péntek kivételével minden nap fél négyig vagyok suliban, utána következik egy 28 perces buszozás, és kb 5 - 10 perc séta. Négy óra, fél öt fele, hogy otthon vagyok, olyankor pedig rendszerint kidőlök, mivel minden reggel hatkor kelek. Ugyan géphez leülök, de akkor is csak a legfontosabb dolgokat tudom megnézni, és épphogy beszélek pár sort a barátokkal, már megyek is. Utána pedig pihenek, illetve tanulok, egyszóval a blogolás nagyon nem fér bele az időmbe. Tehát csak hétvégén tudnék írni, és nem tudom, megéri-e. Rég nem voltak már értelmes fotók sem, mert ugyan voltam fotótúrán múlt hétvégén, de nem született egy olyan kép sem, amit megmutathatónak titulálnék. Szóval csak hablatyolnék mindenfélét arról, milyen az iskola, tehát nem vagyok benne biztos, hogy gyakran fogok írni. Természetesen lesz bejegyzés, nem tűnök el teljesen, bár azt sem hiszem, hogy az óriási csapás lenne bárki számára, de azért boldogítalak titeket néhány hosszabb helyzetjelentéssel. :) Ha lesz olyan fotó, amit szívesen megosztok, azt is berakom, de nem tudom, mikor lesznek várhatóak.
Úgyhogy legyetek jók, én meg majd jelentkezem. Lehetséges, hogy még ma, vagy hétvégén lesz még bejegyzés, nem tudom, úgyhogy elég rendszertelenül fogok írni, lehet, hogy nem is magamról, hanem az engem foglalkoztató, vagy kevésbé foglalkoztató, de "ottvanavilágbanésszúrjaaszemem" dolgokról, tehát Bloggereseknek érdemes feliratkozni, hogy ha tájékozódni szeretnének a frissítések felől.

Túl az első héten

Kicsit elkezdtem lamentálni, hogy vajon melyik a helyes? Túl az első heten, vagy héten? Mindegy. xD
Egy hete elkezdődött az iskola, legnagyobb bánatomra. Elég rossz az órarend, és bár lesz benne változás, nem gondolom, hogy sokkal jobb lenne az eddiginél. Most jelenleg a legtöbb órám 8, és nagyon remélem, hogy ez így is marad... A napjaim egyébként utazással, iskolával, megint utazással, és délutáni punnyadással/tévézéssel/fotózással teltek, mivelhogy házit még idáig nem kaptunk. A jövőhét keményebb lesz...
Az időjárás eközben kezd jellegzetesen ősziessé válni, már a levegőben is érezni az ősz illatát, a fák levelei lassan megsárgulnak és lehullanak. A reggelek és az éjszakák egyre hűvösebbek, de napközben  még mindig 25-30 fok van. A mezőn a nyárfák lombjai már szinte teljesen kopaszok, a fű élettelennek tűnik a sárgás-barnás, száraz jellegével, a nap is előbb megy le és a naplemente is mindig más.
A részemről én nem igazán szeretem az őszt, a telet. Bár az ősz fotózás szempontjából nagyon jó, van egy olyan haldokló beütése, ami nem az én esetem. A télről meg, no comment, remélhetőleg a hóesésre még várhatunk.

Most két fotót kaptok, majd jelentkezem többel is:

Péntek délután például ilyen volt fölöttünk az égbolt

Meg ilyen is, bár a képminőség most nem lett a legjobb,
 de az eget muszáj volt megörökíteni.

I love my friends...

Igen, a bejegyzés címe eléggé sablonos, és értelmetlen lett, mert ki ne szeretné a barátait? Hiszen egy ember baráti társasága azokból áll, akiket szeret. Az már más kérdés, hogy az én intelligenciaszintem angolból nem terjed ennél tovább, mellesleg szerintem ez egy teljesen találó cím.
Nagyon sokat meséltem már róluk, bár azok általában iskolai, átlagos hétköznapok voltak. Szinte minden nap együtt voltunk, nyolc éven keresztül, bár ennek felső tagozattól éreztük a jelentőségét, mert akkor lettünk barátok.
És én mindig számíthattam rájuk. Szerintem megérdemlik ezt a bejegyzést, azt, hogy írjak róluk és ezúton is köszönetet mondhassak nekik.
Rengeteg mindent megéltünk már együtt. Meleget - hideget, de csak az számított, hogy sohasem hagytuk cserben a másikat. Ott voltam én, rengeteg szeszéllyel, szerelmes fejjel, mindenféle mániával, ami egy külső ember számára olyan megérthetetlen. De ők, ha kellett, meghallgattak. Együtt éreztek, megnevettettek. Lehet, hogy nem tudtak tanácsot adni, mert nem volt ilyennel tapasztalatuk, mégis segítettek. Együtt kommandóztunk végig a folyosón, ha meglátták Ő -t, rendszerint rám mosolyogtak, ugráltak, volt, aki hangosan sipákolt (igen, Julcsi, Te vagy az, remélem, magadra ismertél...). Jöttek a "véletlenül hallgatóztam, és...", a "láttam őket, és..." történetek. Ha csalódtam, akkor pedig együtt szidták Őt...
Aztán volt, aki sokat jelentett nekem, és elment. A távozásával elég sokat veszítettem, annyira érthetetlenek voltak a körülmények, és annyira hirtelen jött, hogy időm sem volt ráeszmélni, felfogni. Akkor is kiálltak mellettem. Támogattak, együtt nosztalgiáztunk, megértették, hogy mennyire fontos ő nekem...
És ott voltak a buszok. Dudi. Csak egy szó kellett, és jöttek velem, megnézni. Ha láttam, és sírtam miatta, csendben álltak, és vártak. Odajöttek hozzá, leültek mellém, és csak néztük...
Szinte szertartássá vált az, hogy minden nap, iskola után Julcsi kísért a buszmegállóba. Hogy mit csináltunk akkor? Röhögtünk, mozgó fákról beszélgettünk, és általában véve megbeszéltük az élet nagy dolgait...
Kinga nélkül nehezebb volt, de amikor ő hazajött, akkor fergeteges bulikat csaptunk (bár a szilveszteri eléggé melankolikus hangulatban telt...), igyekeztünk a lehető legtöbb napot együtt tölteni.
Gabi pedig mindig feldobta a már egyébként is feldobott hangulatot a hülyeségeivel... Megszokottá vált,hogy ha nagyon röhögött, általában kiköpte vizet (volt, hogy a kaját "Csak viccelj, ne spriccelj.."), vagy nekidobta az almát az üvegszekrénynek.
Aztán ott volt az osztálykirándulás, ahol például Kingával lelkiztünk. Elpanaszoltuk a gondjainkat és közösen megállapítottuk, hogy hülyék vagyunk. Volt, hogy Julcsit kellett megvédenem egy pókhálótól, és iszonyatos szócsatákat vívtunk, egy öt éves szintjével becsméreltük teljesen barátilag egymást.
Ott volt a bankett. Ott, és akkor óriásit csalódtam, mégis nyertesen kerültem ki a helyzetből. És ők, hárman ott voltak, mellettem. Aznap ketten is sírtunk. Először Julcsit vigasztaltuk, aztán engem vigasztaltak. És amikor Gabi azt mondta, sosem talált még olyan embereket, mint mi, leesett a tantusz. Az, hogy mindig számíthattunk egymásra. Az, hogy náluk megértőbb, kedvesebb, viccesebb, őrültebb embereket nehéz találni, mert kevés van a Földön.
Most itt ülök, és nézem vissza a fényképeket. Azokat a fényképeket, amiket tegnap kaptam Kingától. Rólunk. Az osztályról. Az iskoláról. Tudom, hogy tartjuk a kapcsolatot majd, hogy találkozunk, de nem minden nap, és már most iszonyatosan hiányzik. Az egész. Ott van a pendrive-om, megtöltve fényképekkel... vagyis inkább emlékekkel... napokról, amit sokáig nem felejtek majd el...A tudat, hogy soha nem élem már át még egyszer, néha olyan fojtogató, és ijesztő... Csak abban bízok, hogy a jövő is tartogat még ilyen alkalmakat.

Pár hónapja még Mika számát hallgattam, totálisan elkeseredve, reménytelenül: "..no hope, no love, no glory, no happy ending..." Most is Mika számát hallgatom, mosolyogva, fájó szívvel. Mert minden megvolt, ami ebben a sorban van, és a boldog befejezés is.

Köszönöm Kingának, Julcsinak, és Gabinak, hogy... mindent... mindent köszönök... És nem, ez nem egy végszó. Ezután sem válunk el egymástól. Ez csak a nyolc évnek, vagyis inkább négy évnek a lezárása, a köszönetnyilvánítása, és az emlékei. Nagyon szeretem őket ♥ És ezt a bejegyzést most elsősorban nekik szánom, róluk szól! :)

5:57 ~ Good Morning! [szösszenet]

Jó reggelt, Magyarország... Negyed hatkor keltem, mert majd' megölt az éhség, utána pedig úgy döntöttem, nem alszok vissza. Majd délután x) Addig meg kockulok, aztán irány fotózni. Hülyevagyok vagy hülyevagyok?! =)

memories...2

Hosszú idők óta végre egy normális bejegyzés. Tőlem. Nektek. xDDD Bár, előre elnézést mindenkitől, ugyanis nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy érthető lesz.
Szóval. Nem tudom, kivel volt már ilyen, én egyszerűen borzasztó vagyok, és ez egy olyan érzés, amivel nemigen tudok mit kezdeni.
Görcsösen ragaszkodom az emlékeimhez. Nem azért, mert nem akarok változást. Egyszerűen annyi gyönyörű emlékem van, és ha arra gondolok, hogy nem élhetem át újra, és minden új lesz, elkeserít. Az iskola végével együtt több dolognak is vége szakadt, ami azelőtt elég fontos szerepet játszott az életemben. Kapcsolatok emberekkel, a környezetem, meg még pár dolog... de nem akarom, hogy vége legyen. Hihetetlen belegondolni, hogy vége van. Főleg, mert az utóbbi két évben éltem igazán. Az utóbbi két évben volt értelme mindennek. Azelőtt is volt, csak nem így fogtam fel. Viszont akkor minden összejött. Nem csak három legjobb barátnőm volt, de mindenkivel volt kapcsolatom. Kivel rózsásabb, kivel átlagos, kivel olyan semmilyen. Ha szomorú voltam, vigasztaltak. El sem hittem, hogy én, aki teljesen átlagos rangot töltöttem az osztályban, odajöttek, és vigasztaltak. És az a sok közös perc, sok közös élmény.Erre The End...
Most már csak egy szebb jövőben reménykedek. Az a megoldás. És az, hogy sosem felejtek. De ezeket az emlékeket nem is lehet.

Akkor most egy kicsit életem egyik legmeghatározóbb alakjáról, Micc-ről. Ugyanis már rég nem olvashattatok a hogylétéről. :)
Micc egyébként majd' kicsattan, olyan jól van. Ugyan a szemével volt egy kis bibi, és ideje volt a bolhák ellen is tenni valamit, de most teljesen egészséges. És komisz... általában a napjai reggeli után kuncsorgással kezdődnek, majd hangos hiszti után hajnali hatkor bekéredzkedik hozzám, amire jobb esetben nem ébredek fel (sajnos ezek a jobb esetek eddig egyszer-kétszer történtek meg). Felugrik az ágyra, kicsit dorombol, ha épp olyan kedve van, addig bökdös, míg meg nem simogatom, aztán lekucorodik az ágy szélére. Na, és akkor vagy elférek, vagy pedig azon aggódom, nehogy lelökjem az ágyról vagy ráfeküdjek... Igyekszem úgy forgolódni, hogy ne nagyon érezze meg, ugyanis nem akarom, hogy besértődjön,mert akkor kapok pár harapást, ami reggel nem olyan kellemes... Általában tízig szundizunk, akkor én is fölkelek, ő is fölkel, eszik kicsit, aztán kimegy, és este tolja haza legközelebb a képét. :) Ő a legjobb cica a világon! :)

29 kérdés, 29 nap - 28., 29. kérdés

Na, elértünk a végére, és közben már lesz is lassan miről írnom :'D

28. kérdés
Hiszel a szerelemben első látásra? Miért?
Öh, igen, mert volt már tapasztalatom vele...

29. kérdés
4. mód, ahogyan el lehet nyerni a szíved
Erre egy egyszerű válasz... nem kell, hogy valakinek sok pénze legyen, csak tartson ki mellettem, fogadjon el és legyen megbízható. :)