Nos, nem is tudom, hogy hol kezdjem. Egyrészt, mert borzasztóan le vagyok fáradva, másrészt, mert annyi minden történt.
Én az Omegát kb. egy - két éve ismertem meg, mert valószínűleg egy 10-12 éves lányt nem az érdekli, hogy az idősek mit hallgatnak. De hallottam a Gyöngyhajú lány c. számukat egy videó alá bevágva, és nagyon megtetszett, egyből kutatni kezdtem, melyik együttesé (ha jól tudom, egyébként a Scorpions zenekar egyik száma átdolgozott verziója, magyar szöveggel). Onnantól kezdve, ha Omegát hallottam, mindig örültem, mert nagyon jónak gondoltam őket. Aztán, amikor meghallottam, hogy idejönnek a közelbe, és koncertet adnak, tudtam, hogy itt a helyem. Nem esik meg gyakran, hogy egy ilyen ismert együttes ebbe a Budapesthez képest porfészekbe látogat el, ráadásul tisztelem őket, és a zenéjüket, szóval tudtam, hogy ki kell használnom.
Hát, ez az alkalom is megadatott. Igaz, nem azzal és úgy, ahogy terveztük, de azt hiszem, ez még így jobb is, sőt. Mert nem az út számít, hanem az, hogy kivel tesszük meg, és szerintem, ha mással tettem volna, nem éreztem volna ilyen jól magamat.
Már hat előtt ott voltunk, a bejáratnál, a koncert pedig csak nyolckor kezdődött, mégis már viszonylag sok ember tolongott az ajtónál. Szomorúan vettük tudomásul, hogy az igazi zenére úgy tűnik, többségében az idősek kíváncsiak. Mindig morgolódunk, ha nem ismerik fel az új számokat, én azt hiszem, örülök neki, hogy nem marad bennük meg a sok új zene, mert az körülbelül, egy - két kivételével egy raklap lócitrommal vethető össze.
Kezdődött a csaknem egy órás várakozás. Kitti a hajamat fonogatta unalmában, nekem nem volt más dolgom, mint tűrni. Sokáig vártunk, de az izgalom miatt a "mindjárt állva elalszom" kijelentésem nem vált igazzá. Egyre több kíváncsi ember gyűlt össze, jegyeket szorongatva a kezében, kis transzparenseket, Omegás sálakat, és még ki tudja, mi mindent, csak hogy kifejezzék szeretetüket imádott együttesük felé. Lehetséges, hogy kissé tudatlanul érkeztünk, ugyanis három számot ismertünk címről és szövegről, a többit valószínűleg csak a dallamról ismertük fel, hogy ezt már valahol, valamikor hallottuk. Nem igazán foglalkoztunk viszont vele, mert bíztunk benne, hogy jól érezzük majd magunkat.
Mindenki beszélgetett, találgatott, hogy mi hogy lesz, mikor és hány ajtón engednek majd be minket, hogy van elrendezve a színpad és a lelátó, marad -e még ülőhely. Néhány ember nem túl szép szavakkal fejezte ki elégedetlenségét, csupán azért, mert a sor vége felé állt, de ha ő lett volna a mi helyünkben, és mi reklamálunk, akkor nyilván ő is úgy gondolja, hogy teljesen feleslegesen káromkodik. Fényképeket nézegettünk, Facebookoztunk a telefonon, majd végre, hétkor kinyitották az ajtókat.
Első utunk a mosdóba vezetett, aztán elfoglaltuk a helyünket. A székeken Blikk újságokat helyeztek el, mi egyel lejjebb dobtuk őket, és szépen elhelyezkedtünk. Aránylag jól beláttuk a terepet, bár egy oszlop pont kitakarta a lényeget, de mivel hogy Kóbor állandóan mászkált, jött - ment éneklés közben, ivott, ezért fotózni így is viszonylag jól lehetett a kis, értéktelen telefonjainkkal és fényképezőnkkel (legalábbis a többi, profi fotós gépeihez viszonyítva). Megörökítettem a még emberek nélküli színpadot, aztán telefonáltunk, hogy sikeresen bejutottunk, nem tiportak el, élünk, és minden a legnagyobb rendben van. Aztán kezdődött a show!
Már alapból meg voltunk lepődve, mert Kóbor Jánoson kívül senkit nem ismertünk fel, legalábbis elsőre, úgyhogy nyilván a mellettünk ülők elképedve hallhatták a találgatásainkat. Megállapítottuk, hogy a dobos igazán hasonlít valakire, aztán jót mosolyogtunk rajta.
A zenekar a rajongók számára jól ismert Omega slágerek dallamait játszotta. Nem volt ének, nem volt szöveg, csak a dallam. Aztán a Fekete pillangónál, a refrénnél (ennek a dallamát én is megismertem), az emberek egy óriási hangként elkezdték üvölteni a szöveget. Karok nyúltak a levegőbe, önfeledten kiáltottak, és a számok végével tapsoltak.
Óriási érzés volt, szó szerint az egész testedben érezni lehetett a zenét, csontig hatolt a dob erős hangja. Vakuk villantak, a mai fiatalok számára használhatatlan, ősrégi, de már kamerás telefonokkal fényképeztek és vették a dalokat videóra.
Aztán jött az igazi ének. A hangulat fergeteges volt, a sok ember nem volt már egymás ellensége, mint a bejáratnál, amikor azért küzdöttek, hogy elsőként jussanak be az ajtón, és megszerezzék a legjobb helyeket. Egy tömeg állt a színpad előtt is, tomboltak, ugráltak, sálakat nyújtottak a levegőbe, és rengeteg Omegás pólós embert láttunk.
Ez a része számomra is még lenyűgözőbb volt, mint a koncert eleje, ami szintén nagyon jó volt. A vége felé jött a Gyöngyhajú lány, és akkor már én is énekeltem velük, a mellettem ülő nénivel, a pár sorral lejjebb tomboló férfival, és még rengeteg - rengeteg emberrel a szöveget. Hatalmasat dobbant a szívem, mert ez a kedvenc számom tőlük, ez az egyetlen, amit kívülről tudok. Észre sem vettem, de a lábammal doboltam a ritmust, nem gondoltam semmire, minden probléma elszállt, átadtam magamat az igazi zenének két - két és fél órára.
Az első fél órában még javában vigyorogtam, próbáltam feldolgozni, hogy igen, ITT vagyok, de utána már nem küzdöttem vele, inkább élveztem. Lehet, hogy nem a valóságban vagyok, hanem egy álomban, akkor pedig nem akarok gondolkozni azon, hogy álmodom -e, vagy nem, nehogy felébredjek.
Azt hiszem, még sem álom volt, mert az álomból nem lesznek a telefonon és a fényképezőn maradandó fotók, és videók.
Igen, az Omega hatalmas show -t csapott, csak az a kár, hogy többnyire az idősebb korosztály volt rá kíváncsi. Volt két szám, amit angolul énekeltek, a többit magyarul. Magyar nyelven, a közönség nyelvén, a mi nyelvünkön, úgy, hogy énekelni is tudjuk a szöveget. Nem a külföldi, semmitmondó, mostanában futó divatzenéket majmoltuk angolul, hanem az igazi, 50 év alatt felgyülemlett magyar Omega slágereket.
Sajnálom, hogy a mai fiatalság nem ismeri az Omegát, vagy bármelyik régebbi magyar együttest, fogalmuk sincs, mit hagytak ki. De talán jobb is így, még ha erőszakkal elhurcolják őket, a mai, többnyire bóvli zene nekik a példa, és úgy is azt mondják, hogy ez túlságosan régi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése