memories...2

Hosszú idők óta végre egy normális bejegyzés. Tőlem. Nektek. xDDD Bár, előre elnézést mindenkitől, ugyanis nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy érthető lesz.
Szóval. Nem tudom, kivel volt már ilyen, én egyszerűen borzasztó vagyok, és ez egy olyan érzés, amivel nemigen tudok mit kezdeni.
Görcsösen ragaszkodom az emlékeimhez. Nem azért, mert nem akarok változást. Egyszerűen annyi gyönyörű emlékem van, és ha arra gondolok, hogy nem élhetem át újra, és minden új lesz, elkeserít. Az iskola végével együtt több dolognak is vége szakadt, ami azelőtt elég fontos szerepet játszott az életemben. Kapcsolatok emberekkel, a környezetem, meg még pár dolog... de nem akarom, hogy vége legyen. Hihetetlen belegondolni, hogy vége van. Főleg, mert az utóbbi két évben éltem igazán. Az utóbbi két évben volt értelme mindennek. Azelőtt is volt, csak nem így fogtam fel. Viszont akkor minden összejött. Nem csak három legjobb barátnőm volt, de mindenkivel volt kapcsolatom. Kivel rózsásabb, kivel átlagos, kivel olyan semmilyen. Ha szomorú voltam, vigasztaltak. El sem hittem, hogy én, aki teljesen átlagos rangot töltöttem az osztályban, odajöttek, és vigasztaltak. És az a sok közös perc, sok közös élmény.Erre The End...
Most már csak egy szebb jövőben reménykedek. Az a megoldás. És az, hogy sosem felejtek. De ezeket az emlékeket nem is lehet.

Akkor most egy kicsit életem egyik legmeghatározóbb alakjáról, Micc-ről. Ugyanis már rég nem olvashattatok a hogylétéről. :)
Micc egyébként majd' kicsattan, olyan jól van. Ugyan a szemével volt egy kis bibi, és ideje volt a bolhák ellen is tenni valamit, de most teljesen egészséges. És komisz... általában a napjai reggeli után kuncsorgással kezdődnek, majd hangos hiszti után hajnali hatkor bekéredzkedik hozzám, amire jobb esetben nem ébredek fel (sajnos ezek a jobb esetek eddig egyszer-kétszer történtek meg). Felugrik az ágyra, kicsit dorombol, ha épp olyan kedve van, addig bökdös, míg meg nem simogatom, aztán lekucorodik az ágy szélére. Na, és akkor vagy elférek, vagy pedig azon aggódom, nehogy lelökjem az ágyról vagy ráfeküdjek... Igyekszem úgy forgolódni, hogy ne nagyon érezze meg, ugyanis nem akarom, hogy besértődjön,mert akkor kapok pár harapást, ami reggel nem olyan kellemes... Általában tízig szundizunk, akkor én is fölkelek, ő is fölkel, eszik kicsit, aztán kimegy, és este tolja haza legközelebb a képét. :) Ő a legjobb cica a világon! :)

Életjelek, ballagás és nyári szünet - 3in1

Héló. Akarom mondani, sziasztok!
Annyira régen nem írtam, hogy kiléptetett a rendszer. Kiábrándító... Na mindegy. Számörtájm van, emberek!  Ki gondolta volna, hogy egyszer ez a dicső nap is eljön. Igen, igen, elballagtam, vén diák lettem, lehet éljenezni. Az ebből keresett pénzemből pedig lovagolni fogok.
Először természetesen körömlakkot fogok venni. Mert az nagyon fontos, tényleg, főleg a lovagláshoz. Körömlakkhiányban szenvedek, jó pár színre szükségem lenne, úgyhogy eljött az idő, hogy vegyek néhányat. Meg nézek hajszínezőket, és kiderítem az igazságot.

És most vissza a múltba. Érdekes, a legjobb élményem az osztállyal két nappal a ballagás előtt volt. Akkor éreztem, hogy egybe tartozunk. Ezzel alaposan elkéstem, ami azt illeti... Pozitívum, hogy könnyek helyett végigröhögtem a saját ballagásomat, mert én mindig is a szép emlékekre szerettem gondolni, nem arra, hogy jaj, most mi lesz. Végül is, nem meghalni mentünk, csak elballagni, vagy mi a szösz, és az osztálytalálkozókban is bízom. Sőt, már előre várom! Ráadásul velem van egy csomó fotó, amik mindig emlékeztetni fognak. Szép volt egyébként, bár a virágot alig bírtam el, és menet közben elhagytam róla a papírt.
Utólag pedig rájöttem, hogy remélem, sosem leszek amnéziás. Ugyanis az emlékeim az életem egy jelentős részét alkotják, és ha azt elveszítem, akkor nem is tudom, mit kezdek magammal.
Hát, jó nyári szünetet nektek, jelentkezni fogom, ígérem, főleg ha végre lovagolni is megyek, mindenféle beszámolókkal és képekkel! :)

(Ja, igen, a pendrive-on levő több ezer képet szépen rendszereztem, témák szerint csoportosítottam és mappákba raktam, így mindent megtalálok, és igen, büszke vagyok magamra!)

summer; 2004-2012

Nyár van... csak ma esett le :D Pontosan 14 nap, és vége az iskolának.
Éppen a tegnapi irodalomórán ötlött fel egy gondolat, hogy bizonyára nekünk is lezárul életünk egy fejezete, mert elértük azt a korszakot, hogy valami véget ért.

Sokszor gondolkoztam rajta én is, hogy mennyi mindent értem el ezalatt a nyolc év alatt, és hogy mennyi mindenért hálás lehetek. A környezetemben levő emberek formáltak olyanná, amilyen vagyok, és persze a világhoz való viszonyulás.
Vicces belegondolni, hogy amikor elsős voltam, állandóan sírtam, ha kellett, ha nem. Utáltam iskolában lenni, mert csak otthon éreztem magam biztonságban. Kit érdekel, hogy a sok néni meg a sok bácsi, akik azért voltak, hogy vigyázzanak, olyan kedvesek, és aranyosak, amikor én csak a szüleimmel érzem magam jól? Szerencsére a bátyám akkor még négy éven át abba az iskolába járt, így haza tudott engem hozni.
Nekem már óvodában sem voltak barátaim, és elsőben sem. Én voltam a különc kölyök. Aztán végül az első legjobb barátom meglepő módon egy fiú volt, aki ugyan ott lakott, mint én. Mellette ültem, és valamilyen szinten biztonságot is jelentett, mert ő legalább nem bőgött állandóan.
Persze, ahogy az idő múlt, egyre bátrabb lettem, de jó pár év kellett hozzá (annó, 2004: mi, elsősök, meghúztuk magunkat, féltünk a nagyoktól | ma, 2012: az elsősök beszólnak, nekünk jönnek és ocsmányul beszélnek (Y)). Aztán ötödikes-hatodikos korom körül ért olyan dolog, ami gyökeresen megváltoztatta az életem.
Elkezdtem élvezni. Találtam egy csomó olyan dolgot hirtelen, amit imádok. Akkoriban lett Miami a kedvenc városom. Állandóan olyan képeket nézegettem, ahol a kék égen fehér, habos felhők voltak, annyira boldog volt és annyi pozitívumot árasztott. Vagy olyat, ahol az égen szivárvány volt, mindenféle színes dolog, ami felvidított. Elkezdtem régi, magyar zenéket hallgatni, mert sokkal jobban tetszettek, mint a maiak. Megszerettem az esőt, és kezdtem érezni, mi az a szabadság. Mindig azt mondtam, hogy minden nap boldog vagyok (ami a mai napig töretlen), és optimistának mondtam magamat. Nem befolyásolt többé a többi ember. Amikor őket követtem, borzasztó idióta lettem, de ebben az időszakban gyökeresen megváltoztam. Elkezdtem érdeklődni a járművek, de főleg a buszok iránt.  Lett egy rakás kedvencem, akikkel imádtam járni. Ha az ő oldalukról vizsgáljuk, akkor közülük nagyon sokakkal volt szerencsém utazni, és lett egy kedvencem, aki rövid idő múlva sokkal többet jelentett számomra egyszerű tárgynál.
A barátaim nem igen változtak... két éve ismertem meg viszont Őt, akivel csak kétszer - háromszor sikerült beszélni, vagy csinálni valamit együtt (de akkor is voltak a környezetünkben mások is), de már az elején is, ahányszor csak megláttam, nagyot dobbant a szívem. Lehet, hogy kicsit túlzásnak tűnik azt mondani, hogy szerelem volt első látásra, de valami olyasminek nevezhetjük. Aztán a társaság széthullott. Többet nem köszöntünk egymásnak, és csak kényszerhelyzetben szóltunk a másikhoz, legnagyobb bánatomra. Mindig néztük viszont egymást, de valahogy egyikőnk sem köszönt (nekem bátorságom nem volt, ő meg nem akart).
Aztán ott volt még az a személy is, aki kisétált az életemből, de egy napra visszajön. Őt is kezdtem egyre jobban értékelni, hogy ott van velem, hogy sosem hagy cserben. Volt egy időszak, amikor legszívesebben bemostam volna neki egyet, mert nagyon feldühített, hiszen gyökeresen megváltozott, de rájöttem, hogy ugyan olyan, mint eddig volt.
Ha az osztályt nézzük, az is egyre jobban összekovácsolódott. Bár hatodikban még olyan "mindenki utálja a másikat" kategóriában voltunk, aztán mindenki (majdnem mindenki) beszélőviszonyba került a másikkal.
Rengeteg emlék és dalszöveg, amiket az emlékekhez köthetek... rengeteg jó, és rossz. Ahogy egyre feljebb értem a szamárlétrán, megmutattam, ki vagyok, és hogy az elveimhez tartom magamat.
Sosem olvadtam be, és sosem fogok. És ha nem történt volna meg az velem, ami megtörtént, akkor most nem lennék ilyen.
Itt ismertem meg a barátaimat, Őt, a Kiscsaládomat, itt szerettem meg a lovakat, és még rengeteg - rengeteg minden, ami ide köthető.
Sosem fogom elfelejteni ezeket.

Soha ne legyen nyár, még egyszer nyár

Fotó: DeviantART + saját szerk.

Három hónap, és nyár. De én nem akarom, hogy nyár legyen. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarok elmenni, nem akarok változást. Eddig mindig vártam, el akartam menni ebből az iskolából, aztán tessék, jön egy ember, aki olyan hatást gyakorol rám, amit már én sem értek, hogy miért van. Hogy mit szeretek benne, mit csodálok már két éve. Nyári szünet után úgy voltam vele, hogy biztos elmúlt, de kíváncsian vártam az évnyitót, aztán amikor megpillantottam, rájöttem, hogy ennek még koránt sincs vége. Év elején bizakodó voltam. Van egy évem, hittem, reménykedtem, és még most is hiszek és reménykedek. Talán már feleslegesen futok utána, mert az iskolaévből körülbelül három hónap van. Ha szerencsém van, addig még történik valami, de eddig sem történt. Mindennél jobban félek, mi van, ha nem is fog? Ha a ballagáson csak állok, ugyanazokkal az érzésekkel, mint eddig, és azt gondolom, hogy már tényleg nincsen több remény. Kétségbeesve harcolok ellene, de lehetséges, hogy fel kellene adnom, és azért küzdeni, hogy elfelejtsem. Ez lesz az itt töltött nyolc évem alatt a legnehezebb időszak, amit megéltem.

Memories :)

Ősz. Kétség kívül az egyik legszebb évszak (meg persze a nyár, és a tavasz, mert meleg van és szép az idő ~)
Gyönyörű, színes ruhát ölt a táj, és persze jó az ilyet fényképezni :D
Sajnálom, hogy elröpült a nyár. Ki kellett volna minden percét élvezni, mert legközelebb egy év múlva jön újra, és a hideg, téli napokon visszavágyom a meleg időt :'D Szinte egész szünetben semmit nem csináltam a fényképezésen, buszozáson, a találkozásokon kívül, vagy kimentem a DZL -hez egy kicsit megnyugodni, gondolkodni, bicikliztem, körülnéztem... azért azok, amik történtek velem a nyáron, nagyrészt pozitívak voltak és sok szép emlékként élnek bennem :)
Jó volt a buszozás, bizonyos napokon a sok röhögés, jó volt a fényképezés, jó volt szabadnak lenni, jó volt kifeküdni az udvarra, a fűbe és bámulni az eget, jó volt a 463 -nak támasztani a hátam, és figyelni, ahogy a patakban visszatükröződik a naplemente, jó volt elmenni Lindáékhoz és kicsi kori félelmem legyőzni a nagy lovakkal szemben és jó volt beszélgetni velük, valamint jó volt azokkal lenni, akiket szeretek. Jó volt tízig aludni, vagy nyolckor felkelni és végighallgatni a Bumerángos fiúk agymenését, jó volt nevetni rajtuk, jó volt éjfélig zenéthallgatni vagy rajzolni, jó volt, hogy nem kellett tanulni és azon tanakodni, milyen lesz másnap az iskolában. És jó volt új barátot is szerezni : ).
Köszönöm tehát annak, aki ott, Fent úgy intézte a dolgokat, hogy ez a nyár is úgy telt el, hogy inkább több szép, mint több rossz emlékem marad róla, és köszönöm azoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a 2011 -es nyaram felejthetetlen élményekben lett gazdag!
És remélem, még hasonlóan jó lesz a jövő is; jó lesz egy melegebb, őszi napon kiülni a kocsifeljáróra, és bámulni a Napot, ami már négy órakor aludni készülődik, jó lesz a térdig érő hóban menni és felülni a jó meleg buszra, a biztonságba, és jó lesz várni a tavaszt, aztán a nyarat...
De ne szaladjunk ennyire előre; maradjunk inkább a jelennél :)

Minden, ami szép volt...

Sziasztok!
Először is, ő [← balra, kép] a kedvenc buszom. :'D Képet köszi Kittunak.
Szóval, egy ideje már gyötörnek az emlékek, és nem tudom, mit gondoljak. Kicsit összevissza érzek/gondolok, de mindegy majd elmúlik. De rengeteg minden hiányzik az életemből, ami azelőtt megvolt. Persze így is boldog vagyok, de ezeket a dolgokat nem lehet pótolni...
Például azokat az elveszett, régi barátságokat, meg még sok mindent... :[
Ezért vagyok kicsit letörve. Remélem, a mai csajbuli helyrehozza a kedvem *-* Már nagyon várom. :D Meg legalább buszozok egyet.
Ha hazajöttem, majd jön egy kis élménybeszámoló, meg minden más. :)

Ja és új a stílus. Szerintem egész jó. Tükrözi az érzéseim, és ezt a szar, borús időt. (: Néhány dolog még friss a blogon, nézzétek meg.