"Végre, most hogy végre látlak, van kire gondolnom, végre..."

Ami azt illeti, egészen jól vagyok. Már másfél hete küzdöm a náthával, egyre inkább gyógyulok kifelé belőle. Az elmúlt két napom nagyon jól sikerült, bár félő, hogy még egy enyhe arcüreg vagy homloküreg gyulladást is kaphatok (azért remélem, odáig nem jutok el), azért nagyon remélem, erre nem kerül sor. Aztán, a hétvégére majdnem lett programom, végül mégse, így valószínű lustulással és ha van egy kis szerencsém, akkor fotózással fog telni. Holnap egészen rövid napom lesz. A múlt szerda maga volt a katasztrófa, pedig a szerdák általában jók szoktak lenni. Ez viszont egy egészen sz*r szerda volt, valószínűleg, mert túl sok információ ömlött a nyakamba, és nem voltam elég erős, hogy bármit is kezdjek velük. Mostanra szerencsére, mint szinte mindig, viszont találtam megoldást a mellé, hogy folyamatosan erősen hiszek és remélek, mert hit, és remény nélkül valószínűleg egy magába forduló, depressziós ember lennék. :'D

Várakozás

Bocs, hogy megint ennyire elmaradtam, egyszerűen nincs miről írjak. Az élet hasonló kerékvágásban folytatódik tovább, a napok szaladnak, az idő telik, és velem semmi érdemleges dolog nem történik (amit leírhatnék).
Most is csak mindenféle rizsát tudok nyögni, mert, ami igazán fontos lenne, arról egyelőre hallgatnom kell.
A napok annyira rohannak, hogy észre sem veszem, máris nyár lesz. Én úgy érzem, el vagyok maradva, és hogy minden évben ugyanaz történik velem. Sosincs olyan dologban részem, ami valami hatalmas, és jó, és boldogsággal tölt el minden nap. Minden hétköznap ugyanabba az osztályterembe lépek, ugyanazok közé a lökött, idióta emberek közé kerülök, és ugyanoda érkezem, ahonann elindultam. Hétfő reggel felkelek, és azt veszem észre, péntek van. Szombat reggel felkelek, de máris kezdődik az újabb hét.
Várom már a nyarat, és továbbra is reménykedek, olyan dolgokban, (is) amik szinte teljesen reménytelenek.
Utoljára csak két szót írok:

R E M É NY                M U S Z Á J