"...örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz..."

Leszakadt az ég

Rohan az idő, ahogyan az lenni szokott. Nekem manapság nincs időm a gépnél, ezért írni se tudok, de úgy őszintén, nem is lenne miről. Viszont, akkor most  összeszedem a gondolataimat, és szépen leírom őket ide, már ami jobban publikus, és mellékelek hozzájuk néhány képet, hogy azért valamennyit értsetek is, az össze -visszaságról, és lássátok, milyen itt az élet.

Hát, kezdődött azzal, hogy visszatértünk a tavaszi szünetről. Az osztályterem már egy ideje elég üresnek tűnik, NÉLKÜLE. Valahogy már hozzá is szoktam a dologhoz, hiszen nem is tudok mást csinálni vele, ehhez hozzá kell szokni, el kell viselni, így van és kész. 

Valahogy most ŐVele se nagyon foglalkoztam, pedig még mindig ugyanúgy szeretem, mint eddig. Talán most a másik dologra koncentráltam, így Ő valahogy háttérbe szorult. Lehetséges, hogy még jobb is volt, hogy nincs előtérben, hogy végre lefoglalhatom magam mással, habár nem túl boldogabb dologgal. Persze, mint eddig, akkor is állandóan összefutottunk, nem igazán lehet elkerülni egymást ilyen 'összezárt' térben, de valahogy most magabiztosabban, 'flegmábban' tudtam elmenni mellette, mint eddig, hogy nem akartam összeesni menten, mert az agyam valaki másra összpontosított, arra, hogy 'minnéltöbbidőtegyütlenniéskihasználni' és 'minnéltöbbdolgotmegtudni'. Aztán szépen kisétált az életemből. Messze ment, elérhetetlen távolságba. Még elbúcsúzni sem tudtam tőle rendesen. Azt még találgatom, hogy ez miért van. Talán azért, mert ez a dolog még nincs lezárva? Hogy a távolság sem lesz akadály? 

De hát hiába a modern technika minden vívmánya, az internet, vannak olyanok, akikkel élőben jobban el lehet beszélgetni, mint interneten, így azóta csak pár szót, ha váltottunk.

A ballagás viszont jó lesz egy lezárásnak. Végszónak. Utána pedig összegyűjtöm az erőm, és tisztázok mindenkivel mindent. Az engem ért sérelmeket, azt, amit ŐIránta éreztem, és azt amit az életemből kisétált személyről gondolok. Új lappal kezdek majd, ahol, ha addig nem történik semmi, nem_lesz_Ő. Talán majd egy új Ő lesz, egy másik Ő, egy jobb Ő. Ezt nehéz most még így kimondani, írni, gondolni, de a távolság és az idő szerintem képes lesz arra, hogy elfelejtsem Őt. 

ŐRóla még annyit, hogy azóta megint ott tartunk, hogy egymást bámuljuk. Elmegy mellettem, rám néz, jön oda az engem körülvevő embereket szórakoztatni, csinálni a műsort. Szeretném azt hinni, csak azért csinálja, hogy figyeljek rá, de nem merem. Talán azért, mert nem hiszem el a tényeket. Nem azért, mert kishitű volnék, egyszerűen ha belezuhansz valakibe, akkor az agyad képes kombinálni, meg nem történt dolgokat beleképzelni a történetbe, így óvatos vagyok. Bár lehet, hogy egyszerűen csak Ő viselkedik meg_nem_érthető módon.

Nos, közben rájutottam arra, hogy megnézzem a Rékától kapott filmet, a Jack Jacket. Néztük korábban, JGBK -s partin, de ott valahogy senkit nem izgatott a dolog, rajtam, meg Julcsin kívül.

Rám elég nagy hatást gyakorolt, nem is tudom, miért, nehéz megmagyarázni, lényeg a lényeg, fantasztikusak voltak, fantasztikus zenét csináltak és kár, hogy feloszlottak, mert szívesen részt vettem volna legalább egy koncertjükön. Még, hogy a magyar zene nem lehet világhírű, dehogyisnem (igaz, hogy nem magyar nyelven, mert ez az ország olyan apró, hogy kb. senki nem érti, hogy miről habogsz), az ő zenéjük pont, hogy még külföldön is megállná a helyét.

Nem is tudom megérteni, hogy hogy hallgathat valaki olyan színvonal alatti értékelhetetlen sz*rt, mint ami manapság folyik a csapból, meg a rádiókból (szerencsére nem az összesből), ilyen mai, a béka segge alatti szintet nem meghaladó zenét (tisztelet itt is a kivételnek, szerencsére van pár előadó, ami régen és most is ugyanolyan színvonalas zenét játszik, pl. Coldplay vagy Nickelback és olyan új előadó, pl. Adele, akinek tényleg jó zenéje van). 

Szerintem borzalmas, hogy ide fejlődünk, visszasírom a régi éveket, amikor én még nem is éltem, de legalább minden zene szinte kivétel nélkül jó volt és igényes.

Sajnos elég közel kerültem megint a tűzhöz, hisz' a barátaimnak megint sikerült az One Directionos srácokba belehabarodniuk. Egyszerűen rossz nézni, hogy megbolondulnak érte, meg az általuk 'zenének' nevezett valamiért, hogy úgy öltöznek, mint az a három, négy, vagy a jó Isten tudja, mennyi (tényleg, fogalmam sincs még arról sem, hányan vannak a bandában) srác.

Megnézettek velem pár videót, szerintem humoristának jobban elmennének, mint zenésznek, és gyakorlatilag egyikük sem néz ki jól, de hát ez ugye az én személyes véleményem. HUH,DE JÓLESETT LEÍRNI.!

Na de nem baj, azzal biztatom magam, lecseng majd ez is, lehet, jön majd valaki más, bár már reménykedni sem merek, hogy esetleg jobb, mint az One Direction - Fluor - Justin Bieber és társai együttvéve, és lehet, hogy végre belekóstolnak, és megismerik, mit nevezek én igazi zenének.

Azt hiszem, a legjobban a nyarat várom. Az új szakasz kezdésére ugyanis beszerveztem magamnak egy tökéletesen jó programot egy olyan emberrel, aki teljes mértékben megért. 

Furcsa, mert elég kevés ilyen ember van, akihez képes vagy így kötődni. Főleg, ha olyanról beszélünk, mint én. Elég nehezen bízom az emberekben, rengetegszer átvertek már és csalódtam bennük, eddig mindig a Kiscsaládomhoz menekültem, és ez ezután sem lesz másképp, viszont sikerült egy újabb igaz barátra lelnem. Illetve visszakaptam egy olyan embert, akiről nem gondoltam volna, hogy valaha az életben képes lesz máshogy látni a dolgokat, mint ahogy eddig látta, képes lesz megváltozni, és jó útra térni. De a reményt nem szabad feladni, hinni kell, hogy az emberek egyszer megjavulnak - bár én nem ezt hiszem elsősorban (faith_faith_faith_♥).

Rengeteget tervezgettem már. Sokan mondhatják azt, hogy ne igyál előre a medve bőrére, de én lesz*rom magasról a medvét a bőrével együtt. Aki nem mer álmodni, annak az élete egy unalmas trágyadomb, aki meg mer álmodni, lehet, hogy pofára esik, de hiszi, és vonzza magához a dolgokat (ez a pesszimista-realista-optimista skála, én az optimizmust osztom). De persze fogja fel mindenki saját belátása szerint.

Már látom magam előtt azt, hogy ülünk a buszon, vagy hogy rengeteget röhögünk. Meg szeretném mutatni az itteni életet, ami nem egyszerűen 'egy csendes, nyugodt hely, ami rohadt távol van' és nem egyszerűen egy 'olyan hely, ahol a barátnőm él', hanem életstílus. Ezt nem adja vissza ezer, vagy kétezer fotó sem, hiába fényképezem le a beton minden egyes repedését, vagy azt, hogy a nap hogy megy le, ezt érezni, és saját szemmel látni kell. Egy olyan ember, aki még sosem járt itt, képek alapján nem fogja fel, milyen az itteni élet. Egy olyanban viszont, aki már itt járt, a képek felélesztik az emlékeket, és ő is azt gondolja majd, hogy itt más élni, mint az ország bármelyik részében.

Hát, Hölgyeim és Uraim, ezek a terveim a jövőre! : )

Majd jelentkezem, köszönöm, ha elolvastad az agymenésem.