Egyedül...

*********TEGNAP*********
Az évfolyamtársnőm beszélgetése csak háttérzaj volt. Nem, mintha nem szeretnék vele beszélgetni, egyszerűen az agyam nem fogta fel a szavakat, talán, mert nem is akartam felfogni (egyébként se sikerült volna). A gondolatom messze kalandozott, messze a buszozástól, attól, hogy a beszélgetőpartneremre koncentráljak. A problémákon, amiket akárhányszor átrágtam és megvitattam magammal, nem sikerült megoldani.
Azt hiszem, ez az év egy elég nehéz időszak számomra, mert rengeteg olyan dolgot vesztettem el, ami nagyon fontos volt számomra.
A busz megállt, az évfolyamtársnőm leszállt, én pedig végre egyedülmaradhattam. Leültem egy szabad helyre, arcomat az ablaküvegnek támasztottam, és meredten néztem kifelé. Nem jutottak el a tudatomig a látottak, a fák, az épületek, egy elefánt is állhatott volna az út szélén, azt sem veszem észre.
Megpróbáltam aztán a jól bevált 'kérj tanácsot egy baráttól', ami kicsit segített, de még is még most is bizonytalan vagyok...

*******MA******
A pálya szélén állok, és figyelem a többieket, ahogy kosaraznak. Nem igazán vagyok aktív egyébként sem ilyen játékokban, nem igazán tud feltüzelni, hogy egy idióta labdát beledobjak egy lyukba, nem is vagyok benne ügyes, talán ha megpróbálnám, sikerülne, de nem fecsérelem feleslegesen az energiámat, amikor így is szinte állva alszok, mert borzasztóan fáradt vagyok. Amíg a többiek mintha az életükért küzdöttek volna, én csak álltam csípőre tett kézzel, néhányszor tettem egy kísérletet, hogy elkapjam a labdát, majd azon gondolkoztam, jobb lenne leülni, mert úgy kényelmesebb,aztán mégis állva maradtam, és agyaltam.
Ha társaságban vagyok, a problémák messze elszállnak, aztán jön az egyedüllét, már nincs kivel jönnöm, és ettől tartok a legjobban.
Már az osztályban is rossz, pedig az mindig menedék volt, egy kényelmes kis otthon az évek során, de az is csöndes, most, hogy az a valaki elment. Pedig pár héttel ezelőtt, amikor szintén azt éreztem, hogy totális idiótát csináltam magamból, jólesett elhelyezkedni a székemen, figyelni, ahogy a körülöttem levő emberek éppen vitatkoznak, verekednek, vagy beszólogatnak, ha valamit hangosan mondtak, én is nevettem. Jólesett beszélgetni azzal, aki épp hozzám szólt, éreztem, hogy oda tartozom, a hülyék közé. Kis, biztonságos hely volt ez, imádtam iskolába járni, tulajdonképpen olyan volt, mintha hazaérkeznék. De most a haza is üres, nem hallani már benne azt a jól ismert nevetést, nem látni a jól ismert arcot, és a hiányérzet már - már elviselhetetlen.