Felfordulás

Reggel kilenckor sikerült felkelnem, amiért meg is dicsértem magamat, mert a hosszú hétvége alatt ez volt a rekordom! Aztán két órán át olvastam, majd betoppant jóédesanyám, hogy ugyan már, keressünk akkor egy ruhát a tesóm szombati ballagására (az egész egyébként abból indult, hogy próbáljam fel a cipőket). Az egész szobám negyed óra leforgása alatt inkább egy csatatérhez hasonlított, én pedig úgy néztem ki, mint aki eltévedt a divat világában. Mindenféle hacukát magamra aggattam, mert lusta voltam percenként átvedleni, így mindig magam elé képzeltem, hogy néznék ki, ha nem lenne alattam amúgy csupán csak hat réteg ruha.
Össze - vissza tipegtem mindenféle magassarkú cipőben, nem egyszer estem majdnem hasra, végeredményben mégis csak a legegyszerűbb összeállítást választottuk ki, amihez nem is kellett volna felforgatni az egész szobát, mert minden kéznél volt. Yeah (Y)

Az egyetlen szabad ülőalkalmatosság a forgószékem volt, amin történetesen a macska aludt, így még sem volt szabad. (Nem szokásom kikockázni a képekben a hátteret, de ez alkalommal mindenki érdekében kivételt teszek.)

Nabummmeleg.

Húúú, halljátok (bocs, olvassátok), eszméletlen meleg van.
Három órakor elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kimenjek autót mosni, de olyan meleg volt, azt hittem, napszúrást kapok. Az égen sehol egy felhő, csak a nap tűzött baromi erőteljesen.
Ami a mai napot illeti, kaptam két magassarkú cipőt (igen, nem olvastad félre, magassarkút fogok viselni) tesóm ballagására. Egy hetem van arra, hogy megtanuljak benne viszonylag normálisan menni, és ne essek hasra.
Egyszerűen borzalmasan utálom a magassarkú cipőket, de meg kell adni a módját. Nem baj, olyan dívás leszek, hogy az nem igaz! :D Titta modell. :D Amúgy egész szépek, meg kényelmesek, csak magas a sarkuk. Hát igen, nem véletlenül hívják magassarkúnak... Ja, meg kaptam egy nadrágot. Fasza lesz (Y) Szoknyát semmiképpen nem veszek fel, elég lesz majd, ha a saját ballagásomon meg a bankettemen viselek, aztán szerintem az lesz majd az utolsó alkalom az életben, hogy olyat felvettem.

MERTABOGARAKSZERETIKATISZTASWIFTEKET. ♥

Krumpliültetés az esőben - jól csinálod!

Nővérem tegnap felrángatott a kertbe, hogy segítsek már krumplit ültetni apámnak, mert mindjárt jön az eső.
Ez van, ha az ember falun lakik és két kertet művel, mindig elkél a segítség. Mivel jobb dolgom nem volt, úgy döntöttem, jól van, egye fene, szóval nagylelkűen felmásztunk a kertbe nővéremmel, meg anyámmal.
Tényleg eléggé el volt borulva, majd mikor betettük a lábunkat a kertbe, elkezdett dörögni az ég.
Mi is jó időpontot választottunk!
Apám ágyásokat csinált, mi pedig eszeveszett tempóban hajigáltuk bele az ágyásba a krumplikat, miközben próbáltuk túlélni a szelet, és az esőt. Esküszöm, valami olcsó katasztrófafilmbe is beillett volna a jelenet. Majd végül úgy eleredt az eső, hogy be kellett menekülnünk a fóliaházba. A fóliaházat pedig mondanom se kell, nem arra tervezték, hogy három ember menedéket keressen benne (bocs, apám tervezte, de ő se erre gondolt), ráadásul úgy, hogy a negyedik személy, apám úgy döntött, őt különösebben nem érdekli a dolog.
A fényképezőm persze mindig kéznél van, úgyhogy megörökítettem a dolgot.
Lássuk az eredményeket és a következményeket:
1. eredmény: Krumpli elültetve, yeah
2. eredmény: Az eső meglocsolta helyettünk is.

A következmény pedig az, hogy a cipőm súlya a sártól kétszer akkora lett, mint amekkora egyébként, és a kezem is tiszta mocsok lett a saras krumpliktól.
Kalandok a falun. ~

Fotótúra és gólya

Már régóta emlegetik, hogy az itteni gólya milyen jó fej és barátságos. Hát, gondoltam nagy naivan, szuper fotóalany lesz belőle, így úgy döntöttem, hogy lencsevégre kapom.
Előszeretettel száll le a focipályára, ahol rendszerint csigák után kutat, úgyhogy felhúztam az itthoni sárjáró cipellőmet, és elindultam.
A gólyát szokás szerint ott találtam. A cipőm percek alatt átáztatta a vizes fű. A gólya felvetette a fejét, megállt, rám nézett. Már tegnapelőtt próbálkoztam azzal, hogy lekapjam, de a tervem kudarcba fulladt. Túlságosan siettem és igazán nem nézhettem ki úgy, mint aki tényleg nem akar semmit, úgyhogy most kissé óvatosabban merészkedtem hozzá. Eltökélt voltam, hogy most szuper leszek, és olyan közel merészkedek, hogy a tollai számát is meg lehet majd számlálni a képen, persze ehhez nem csak én kellettem. Elindultam egy másik irányba, majd fokozatosan közeledtem felé. Tiszta akciófilmbe illő jelenet volt az egész, ahogy Mr. Gólyát megpróbáltam hülyére venni, sikertelenül.
Pár eléggé gyér kép gyártása után elfogyott a türelmem és egy kicsit meggyorsítottam a lépteimet. Talán nem is voltam olyan gyors, de Mr. Gólya , valószínű, az előző nap történéseiből tanulva megint felszállt egy ház tetejére, és onnan lövellt felém kárörvendő pillantásokat. Azt hiszem, ahhoz, hogy jó természetfotós legyek, idő kell és türelem, aminek most még a hiányában vagyok.

Mr. Gólya a háztetőn. ~ 

A mai napon is kint volt Mr. Gólya, de úgy döntöttem, hagyom a francba, elmegyek inkább fotótúrára. Alexát is invitáltam, majd egy táskával az oldalamon elindultunk a határba. A múltkor majd' meghaltunk a szomjúságtól, így erre is gondolva vittem magammal egy kulacs vizet (mondanom sem kell, nem ittunk belőle egy kortyot sem).
Igazán jó idő volt, habos, fehér felhők úsztak a kék égen, a nap erőteljesen ontotta magából a meleget, így nagyon könnyen voltunk öltözve, és annak ellenére sem fáztunk, hogy a szél felerősödött. Inkább azzal gyűlt meg a bajunk, hogy megzabolázzuk a hajtincseinket, és egymás árnyékán röhögtünk, majd megállapítottuk, hogy olyan, mintha kígyók állnának ki a fejünkből.
Az út nem volt túl jó, de biciklivel egész tűrhető volt. Szőlők és földek szegélyezték az utat, meg néhány virágzó fa és bokor, és egy "Szarvas ugrik" tábla. Persze szarvast sehol sem láttunk, sőt voltaképpen csak egy kutyát sétáltató emberrel találkoztunk, meg persze autósokkal.
Elfelé felmértük a terepet, és kellemes tempóban gurultunk végig, azt kémlelve, mit lehet fotózni. Visszafelé volt, hogy az út szélén húsz perceket álltunk, annyit fényképeztünk, és kétszer is megálltunk.
Aztán hazafelé újra találkoztunk Mr. Gólyával. Úgy döntöttem, megbosszulom, hogy tegnap kicselezett, és fényképezővel a kezemben elindultam felé, persze úgy, hogy biciklin ültem, így ismét elrepült. Esküszöm, hogy engem utál, mert Alexának egész jó képeket sikerült összehoznia.
Mély meggyőződéssel állítom tehát, hogy ez a gólya nem kedves, nem barátságos és nem közvetlen, de addig a jó, amíg tart az emberektől és nem kerül túl közel hozzájuk.

Útszéli gizgaz és kreativitás, yeah! :) 

"...örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz..."

Leszakadt az ég

Rohan az idő, ahogyan az lenni szokott. Nekem manapság nincs időm a gépnél, ezért írni se tudok, de úgy őszintén, nem is lenne miről. Viszont, akkor most  összeszedem a gondolataimat, és szépen leírom őket ide, már ami jobban publikus, és mellékelek hozzájuk néhány képet, hogy azért valamennyit értsetek is, az össze -visszaságról, és lássátok, milyen itt az élet.

Hát, kezdődött azzal, hogy visszatértünk a tavaszi szünetről. Az osztályterem már egy ideje elég üresnek tűnik, NÉLKÜLE. Valahogy már hozzá is szoktam a dologhoz, hiszen nem is tudok mást csinálni vele, ehhez hozzá kell szokni, el kell viselni, így van és kész. 

Valahogy most ŐVele se nagyon foglalkoztam, pedig még mindig ugyanúgy szeretem, mint eddig. Talán most a másik dologra koncentráltam, így Ő valahogy háttérbe szorult. Lehetséges, hogy még jobb is volt, hogy nincs előtérben, hogy végre lefoglalhatom magam mással, habár nem túl boldogabb dologgal. Persze, mint eddig, akkor is állandóan összefutottunk, nem igazán lehet elkerülni egymást ilyen 'összezárt' térben, de valahogy most magabiztosabban, 'flegmábban' tudtam elmenni mellette, mint eddig, hogy nem akartam összeesni menten, mert az agyam valaki másra összpontosított, arra, hogy 'minnéltöbbidőtegyütlenniéskihasználni' és 'minnéltöbbdolgotmegtudni'. Aztán szépen kisétált az életemből. Messze ment, elérhetetlen távolságba. Még elbúcsúzni sem tudtam tőle rendesen. Azt még találgatom, hogy ez miért van. Talán azért, mert ez a dolog még nincs lezárva? Hogy a távolság sem lesz akadály? 

De hát hiába a modern technika minden vívmánya, az internet, vannak olyanok, akikkel élőben jobban el lehet beszélgetni, mint interneten, így azóta csak pár szót, ha váltottunk.

A ballagás viszont jó lesz egy lezárásnak. Végszónak. Utána pedig összegyűjtöm az erőm, és tisztázok mindenkivel mindent. Az engem ért sérelmeket, azt, amit ŐIránta éreztem, és azt amit az életemből kisétált személyről gondolok. Új lappal kezdek majd, ahol, ha addig nem történik semmi, nem_lesz_Ő. Talán majd egy új Ő lesz, egy másik Ő, egy jobb Ő. Ezt nehéz most még így kimondani, írni, gondolni, de a távolság és az idő szerintem képes lesz arra, hogy elfelejtsem Őt. 

ŐRóla még annyit, hogy azóta megint ott tartunk, hogy egymást bámuljuk. Elmegy mellettem, rám néz, jön oda az engem körülvevő embereket szórakoztatni, csinálni a műsort. Szeretném azt hinni, csak azért csinálja, hogy figyeljek rá, de nem merem. Talán azért, mert nem hiszem el a tényeket. Nem azért, mert kishitű volnék, egyszerűen ha belezuhansz valakibe, akkor az agyad képes kombinálni, meg nem történt dolgokat beleképzelni a történetbe, így óvatos vagyok. Bár lehet, hogy egyszerűen csak Ő viselkedik meg_nem_érthető módon.

Nos, közben rájutottam arra, hogy megnézzem a Rékától kapott filmet, a Jack Jacket. Néztük korábban, JGBK -s partin, de ott valahogy senkit nem izgatott a dolog, rajtam, meg Julcsin kívül.

Rám elég nagy hatást gyakorolt, nem is tudom, miért, nehéz megmagyarázni, lényeg a lényeg, fantasztikusak voltak, fantasztikus zenét csináltak és kár, hogy feloszlottak, mert szívesen részt vettem volna legalább egy koncertjükön. Még, hogy a magyar zene nem lehet világhírű, dehogyisnem (igaz, hogy nem magyar nyelven, mert ez az ország olyan apró, hogy kb. senki nem érti, hogy miről habogsz), az ő zenéjük pont, hogy még külföldön is megállná a helyét.

Nem is tudom megérteni, hogy hogy hallgathat valaki olyan színvonal alatti értékelhetetlen sz*rt, mint ami manapság folyik a csapból, meg a rádiókból (szerencsére nem az összesből), ilyen mai, a béka segge alatti szintet nem meghaladó zenét (tisztelet itt is a kivételnek, szerencsére van pár előadó, ami régen és most is ugyanolyan színvonalas zenét játszik, pl. Coldplay vagy Nickelback és olyan új előadó, pl. Adele, akinek tényleg jó zenéje van). 

Szerintem borzalmas, hogy ide fejlődünk, visszasírom a régi éveket, amikor én még nem is éltem, de legalább minden zene szinte kivétel nélkül jó volt és igényes.

Sajnos elég közel kerültem megint a tűzhöz, hisz' a barátaimnak megint sikerült az One Directionos srácokba belehabarodniuk. Egyszerűen rossz nézni, hogy megbolondulnak érte, meg az általuk 'zenének' nevezett valamiért, hogy úgy öltöznek, mint az a három, négy, vagy a jó Isten tudja, mennyi (tényleg, fogalmam sincs még arról sem, hányan vannak a bandában) srác.

Megnézettek velem pár videót, szerintem humoristának jobban elmennének, mint zenésznek, és gyakorlatilag egyikük sem néz ki jól, de hát ez ugye az én személyes véleményem. HUH,DE JÓLESETT LEÍRNI.!

Na de nem baj, azzal biztatom magam, lecseng majd ez is, lehet, jön majd valaki más, bár már reménykedni sem merek, hogy esetleg jobb, mint az One Direction - Fluor - Justin Bieber és társai együttvéve, és lehet, hogy végre belekóstolnak, és megismerik, mit nevezek én igazi zenének.

Azt hiszem, a legjobban a nyarat várom. Az új szakasz kezdésére ugyanis beszerveztem magamnak egy tökéletesen jó programot egy olyan emberrel, aki teljes mértékben megért. 

Furcsa, mert elég kevés ilyen ember van, akihez képes vagy így kötődni. Főleg, ha olyanról beszélünk, mint én. Elég nehezen bízom az emberekben, rengetegszer átvertek már és csalódtam bennük, eddig mindig a Kiscsaládomhoz menekültem, és ez ezután sem lesz másképp, viszont sikerült egy újabb igaz barátra lelnem. Illetve visszakaptam egy olyan embert, akiről nem gondoltam volna, hogy valaha az életben képes lesz máshogy látni a dolgokat, mint ahogy eddig látta, képes lesz megváltozni, és jó útra térni. De a reményt nem szabad feladni, hinni kell, hogy az emberek egyszer megjavulnak - bár én nem ezt hiszem elsősorban (faith_faith_faith_♥).

Rengeteget tervezgettem már. Sokan mondhatják azt, hogy ne igyál előre a medve bőrére, de én lesz*rom magasról a medvét a bőrével együtt. Aki nem mer álmodni, annak az élete egy unalmas trágyadomb, aki meg mer álmodni, lehet, hogy pofára esik, de hiszi, és vonzza magához a dolgokat (ez a pesszimista-realista-optimista skála, én az optimizmust osztom). De persze fogja fel mindenki saját belátása szerint.

Már látom magam előtt azt, hogy ülünk a buszon, vagy hogy rengeteget röhögünk. Meg szeretném mutatni az itteni életet, ami nem egyszerűen 'egy csendes, nyugodt hely, ami rohadt távol van' és nem egyszerűen egy 'olyan hely, ahol a barátnőm él', hanem életstílus. Ezt nem adja vissza ezer, vagy kétezer fotó sem, hiába fényképezem le a beton minden egyes repedését, vagy azt, hogy a nap hogy megy le, ezt érezni, és saját szemmel látni kell. Egy olyan ember, aki még sosem járt itt, képek alapján nem fogja fel, milyen az itteni élet. Egy olyanban viszont, aki már itt járt, a képek felélesztik az emlékeket, és ő is azt gondolja majd, hogy itt más élni, mint az ország bármelyik részében.

Hát, Hölgyeim és Uraim, ezek a terveim a jövőre! : )

Majd jelentkezem, köszönöm, ha elolvastad az agymenésem.

Húsvét és miegymás

Üdvözlet!
Régen nem írtam, tudom, mert az utóbbi időben nem volt sok időm itt ülni.
A húsvét alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, például csokitojással nem éri meg dobálózni, mert ha esetleg a falhoz vágódik, összetörik, és a párnáról kell felenni.
Rengeteget röhögtem, Alexával megint nagyon jól szórakoztunk.
Voltam fényképezni is, a képeimet majd a Hugiiphoton megtalálhatjátok.
A tavaszi szünet egyébként rendkívül unalmas volt. Csütörtökön és pénteken egész reggel a gépnél ültem és élő adásban néztem a Bumeráng "Köszi Lali" turnét, szombaton mindenki készülődött, én meg pakolásztam, kaptam egy új szekrényt, és Alexával szórakoztam. Vasárnap vendégek jöttek, hétfőn meg mi mentünk. Holnap szerencsére péntek, szombaton pedig megyek Kingáékhoz, már hiányzott nagyon. :D
A vizsgákon, és minden egyében túl már csak két hónap és The End. Úgy döntöttem, a ballagásomat felhasználom a csodálatos évek, a VELE való "kapcsolatom" és az életemből kisétált személy által okozott hiány lezárására. Ez jó lesz. Új szakaszt fogok kezdeni, ez a legjobb megoldás, sok tépelődés után rájöttem.
A nyárral kapcsolatban pedig csak annyit, hogy mindjárt itt van, valószínű, hogy eseménydús lesz, egyszóval hajrá!

Semmittevés és múltidézés

Micc tisztálkodik

Az elmúlt két szabadnapban gyakorlatilag semmit nem csináltam. Kimentem, fényképeztem és azzal voltam elfoglalva, hogy feltöltsem a képeket.
Mellesleg csodálatos idő van! Tegnap baromi meleg volt, este fél óráig ültem az autófeljárón. A szél a hajamba kapott, a rigók fütyültek, a nap bágyadtan sütött, és jöttek a sötét felhők, melynek eredményeképp villámlás és égdörgés volt. Nem is csodálom, este tíz órakor is meglehetősen meleg volt, hajnalban viszont elkezdett zuhogni az eső, felfrissítette a levegőt (de elárulom, még így is meleg van).
A ma reggeli programom pedig az volt (és még mindig az, fél óra erejéig), hogy webes élő közvetítésen bámulom azt, hogy mit művel a Bumeráng a cápák és a halak közt, röhögök és csodálkozok, hogy milyen hatalmas dolgokat csinálnak. Fantasztikus! :D

Az unalom eközben erősen meg akar ölni. Tudjátok, van a régi blogom (amit lezártam, mert nem igazán akarom, hogy bárki olvassa), és visszaolvastam pár bejegyzést.
Hát nem véletlenül nem akarom, hogy ezentúl bárki bárhogy elolvashassa, ugyanis borzalmas, hogy milyen voltam régen.
Sajnos jó pár ember részese és szemtanúja volt ennek, és ahogy visszaolvasom a bejegyzéseket, röhögök, és agyon akarom ütni azt az embert, aki ezeket leírta, pedig én voltam. Akkor még a körülöttem levő emberek irányítottak, leírtam, hogy Converse cipőt szeretnék venni, mert akkor még az volt a divat, és minden második szót rövidítettem, mert azt hittem, az a menő. Nagyon durva, hogy miket csináltam, esküszöm, szégyellem is.
Van önkritikám és nem vagyok egoista, de azt hiszem, ezalatt a pár év alatt gyökeresen megváltoztam, minden olyasmi ellen vagyok, amit régen nem vetettem meg, és büszke is vagyok arra, amit eddig elértem.
Na, ezért nem törlöm a régi blogomat. Nosztalgia, és fel tudom mérni, mennyit változtam, fantasztikus :'D (Mellesleg unaloműzőnek se utolsó, így, hogy egy ideig nélkülöznöm kell Dorina kisasszonyt)
És akkor, mára ennyit habogtam, majd jövök valami értelmessel, a jövendőbeli napjaim amúgy is érdekesebbek lesznek, rokonok, húsvét, yeaah...

Hugii-photo

Sziasztok! Ígértem, hogy hozok képeket. Hát, hoztam, csak nem erre a blogra, ugyanis nyitottam egy olyat, amin a fotóim vannak. Elég kezdetleges, de itt mindent megtaláltok egy helyen. :)

http://www.hugiiphoto.blogspot.com
Nézzétek egészséggel! Majd jövök beszámolóval :)

Szünet

Végre szünet van.
Sajnálom, a koncertes beszámolóm is elmarad, vigasztaljon az, hogy voltaképpen nem is igen van miről beszámolni. A szünetben megpróbálok egy kicsit feltöltődni, és mindennél többet fényképezni (ebből hozok is majd bőven :)), főként ez a tervem.
Aztán, hogy hogy alakul, azt még nem tudom, mert ugyebár sosem alakult még semmi úgy, ahogy én azt szépen előre elterveztem. Kíváncsian várom.

Egyedül...

*********TEGNAP*********
Az évfolyamtársnőm beszélgetése csak háttérzaj volt. Nem, mintha nem szeretnék vele beszélgetni, egyszerűen az agyam nem fogta fel a szavakat, talán, mert nem is akartam felfogni (egyébként se sikerült volna). A gondolatom messze kalandozott, messze a buszozástól, attól, hogy a beszélgetőpartneremre koncentráljak. A problémákon, amiket akárhányszor átrágtam és megvitattam magammal, nem sikerült megoldani.
Azt hiszem, ez az év egy elég nehéz időszak számomra, mert rengeteg olyan dolgot vesztettem el, ami nagyon fontos volt számomra.
A busz megállt, az évfolyamtársnőm leszállt, én pedig végre egyedülmaradhattam. Leültem egy szabad helyre, arcomat az ablaküvegnek támasztottam, és meredten néztem kifelé. Nem jutottak el a tudatomig a látottak, a fák, az épületek, egy elefánt is állhatott volna az út szélén, azt sem veszem észre.
Megpróbáltam aztán a jól bevált 'kérj tanácsot egy baráttól', ami kicsit segített, de még is még most is bizonytalan vagyok...

*******MA******
A pálya szélén állok, és figyelem a többieket, ahogy kosaraznak. Nem igazán vagyok aktív egyébként sem ilyen játékokban, nem igazán tud feltüzelni, hogy egy idióta labdát beledobjak egy lyukba, nem is vagyok benne ügyes, talán ha megpróbálnám, sikerülne, de nem fecsérelem feleslegesen az energiámat, amikor így is szinte állva alszok, mert borzasztóan fáradt vagyok. Amíg a többiek mintha az életükért küzdöttek volna, én csak álltam csípőre tett kézzel, néhányszor tettem egy kísérletet, hogy elkapjam a labdát, majd azon gondolkoztam, jobb lenne leülni, mert úgy kényelmesebb,aztán mégis állva maradtam, és agyaltam.
Ha társaságban vagyok, a problémák messze elszállnak, aztán jön az egyedüllét, már nincs kivel jönnöm, és ettől tartok a legjobban.
Már az osztályban is rossz, pedig az mindig menedék volt, egy kényelmes kis otthon az évek során, de az is csöndes, most, hogy az a valaki elment. Pedig pár héttel ezelőtt, amikor szintén azt éreztem, hogy totális idiótát csináltam magamból, jólesett elhelyezkedni a székemen, figyelni, ahogy a körülöttem levő emberek éppen vitatkoznak, verekednek, vagy beszólogatnak, ha valamit hangosan mondtak, én is nevettem. Jólesett beszélgetni azzal, aki épp hozzám szólt, éreztem, hogy oda tartozom, a hülyék közé. Kis, biztonságos hely volt ez, imádtam iskolába járni, tulajdonképpen olyan volt, mintha hazaérkeznék. De most a haza is üres, nem hallani már benne azt a jól ismert nevetést, nem látni a jól ismert arcot, és a hiányérzet már - már elviselhetetlen.