Lassan, de biztosan tavasz

fotó: DeviantART
Eléggé csábító volt a gondolat, hogy már reggel háromnegyed hétkor talpon legyek, de minthogy a fáradtság elnyomott, visszaszenderedtem egy röpke öt -tíz percre, és csodálatos módon kilenckor ébredtem fel, akkor is arra, hogy Micc felugrik az ágyra, végigsétál az oldalamon, vár egy darabon, leül, nyávog, a fejét az arcomnak dörgöli, és addig szorgoskodik, amíg fel nem ébredek. Akárcsak a Garfieldben, úgy döntöttem, akkor már felébredek, és két órán keresztül semmit nem csinálva feküdtem az ágyban, és egy olyan könyvet olvastam, amit már kívülről tudok.
Aztán jött a hír, hogy jó édösapám meg szeretné látogatni a határt egy kis szalma reményében a sok csirke alá, hogy ne fagyjanak meg, és hogy van e kedvem kimenni vele. Mivel jobb dolgom nem igen akadt, és amúgy is addig szólongattak volna, míg ki nem mozdulok, igent mondtam, és felkeltem. Okulva az előző hétvégei esetből, két nadrágban indultam útnak, két pulcsiban, sálban, kesztyűben, egy kabátban és anyám csizmájában, ami még épp, hogy jó volt a lábamra (itt úgy működik, hogy amiket kinövök cipőket, azokat ő örökli).
Csakhamar kiderült, hogy egyáltalán nem lett volna rá szükségem. A nap szabály szerűen meleget adott, az ég kék, csak felhőfoszlányok voltak rajta, a hó olvadásnak indult. A tájban azonban nem sok volt a változás. Ugyanúgy hó borított mindent, lábnyomok alkotta ösvények cikáztak mindenütt, volt köztük róka, nyúl, őz, vaddisznó, beazonosíthatatlan, madárkák, fácán, előző napról patkónyom, kóbor kutya lábnyom, és persze embernyom is. Újból át kellett másznunk az árkon, ami tele volt vízzel. Nem igen voltam benne biztos, hogy elbír minket, mert már elég sokat olvadt, de örömmel nyugtáztam, hogy apám ment előre, így ha beszakad, ő esik bele (nem, ezt nem gondoltam komolyan). Végül is megtartott minket, bár néhol vészjóslóan megsüppedt, és recsegett, és volt, ahol bele is estél volna a jéghideg vízbe. A mező túloldalán sem volt más a helyzet - ezerféle lábnyom, vakítóan fehér hó, gaz, istállóépületek, elhajigált régi traktorgumik, tégla, építési törmelék, tufakő, és mindenféle vasdarab. Most egy kutyasétáltató hapsin és a kutyáján kívül egy lelket sem láttunk, sem nyulat, sem madarat. Még a kesztyűmet is le kellett vennem, mert egyáltalán nem fázott a kezem.
Jártunk egy darabon, gyűjtöttünk egy kis szénát, meg száraz füvet, addig én Mr. Ericssonnal rögzítettem néhány képet, majd hazaindultunk.
Remélhetőleg, mire legközelebb megyek, a mező tarkállni fog a sok színes, és változatos formájú virágtól, a fák ágai nem kopaszan nyúlnak az ég felé, hanem susognak a szélben a zöld levelek, a fű is megzöldül kissé, a patak vize pedig tisztán, és csillogóan fog csordogálni. Hajrá tavasz! :)