Nyilvánvalóvá vált mások, és magam előtt is, hogy az erősen túlzó kifejezés, hogy 'néha olyan idióta vagy', mert valójában én állandóan az vagyok. Ha van okom rá, ha nem. Ezen a napon most mindkét véglet előjött. Először nem volt rá, aztán lett.
Eleve a napom úgy indult, hogy hú, péntek, király, őrület. Ok nélkül kiabáltam, ugráltam, és felettébb boldognak éreztem magamat. Magyarórán, aki nem ismer, az valószínűleg totálisan idiótának, vagy szellemi fogyatékosnak, sőt, mi több, részegnek kiáltott volna ki, mert megállás nélkül röhögtem. Hol másokon, hol magamon, mert ugyebár fenomenális, hogy az ember hogy el tudja szórakoztatni saját magát, ha totál készen van.
Azután pedig már nagyon is volt okom a föld fölött jópármillió kilométerre lebegni. Elég annyit mondani, hogy van, hogy az általad imádott személy rád néz, és akkor váratlanul szívinfarktust kapsz, vagy sokkot, összeesel, elájulsz, de minden személynél másképp hat (egyébként a betegség már rég diagnosztizálva lett, melynek neve köznyelvben a szerelem). Én utána egész végig vigyorogtam, és ha lehet, még boldogabb voltam. Fél percenként kiabáltam, hogy nézett, nézett, és az emberek is megnéztek, természetesen (bár lehet, hogy az osztálytársaimnak már nem meglepő ez a viselkedés, így nekik valamivel jobb volt). És utána még kifelé is volt ilyen élményem. *-* Nem tudom, mi van, lehet, semmit nem jelent, bár nekem akkor és ott a mindent jelentett, és a fél karomat is odaadtam volna hálából (bár ahogy szoktam volt mondani, a minden egy egészen más a normális életemben..)
Hazafelé pedig azt néztem, ahogy a jég olvad. A nap sugarai kellemesen cirógatták az arcomat, és az út közepén már jég sem volt. Ennek egyetlen rossz oldala van - ha nem figyelsz, kitöröd a nyakad.
Nyugodt állapotomban majd holnap rendelek! Addig is viszontlátásra, és mindenkitől elnézést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése