Hülye állat...

Szavakkal kifejezhetetlen, hogy mennyire idiótának érzem magam, még mindig. Az agyam egyre csak visszatér az elkövetett baklövésemre, és baromira össze vagyok zavarodva. De, hogy minden rosszban legyen valami jó, rengeteget nevetek, sokszor látom Őt, és valahogy a sors mindig összehoz vele. Számíthatok egy másik emberre is, benne sosem csalódok, és ma is  nagyon feldobta a kedvemet. :)
És mindjárt itt a tavasz. (Y)

Hey Ooooh :)

FOTÓ: SAJÁT

Az elmúlt napok... szavakbaönthetetlenek. Lehet, hogy megint kaptok egy rakás összevisszaságot, ezért lehet, hogy bele sem vágok, csak körvonalakban.
Túl vagyok egy érdekes kalandon, ami bebizonyítja egy emberbe vetett hitem nem hiábavalóságát, és talán azt is, hogy a nincs közünk egymáshoz kifejezés (vagy legalábbis tegyünk úgy) már a múlté. Sokat gondolkodtam, és annyi véletlen történt, hogy ezek már csak azért sem lehetnek véletlenek. Arra is rájöttem, hogy a kimondott szavaknak súlyuk van, és annak is, ha erősen gondolunk valamire. Akár megváltoztathatják az egész jövőnket, vagy elindíthatnak egy lavinát, de az is lehet, hogy később jelentkezik a hatása. És arra is, hogy a Nem Adom Fel egy jó elv. :)
Ami az időjárást illeti, mindig figyelmeztet, hogy ne sokáig örüljek a február közepének: jelenlegi helyzet, szakad a hó, két napja. Nem folyamatosan, de többnyire állandóan esik, hol megadja a módját, hol kevésbé... tehát így maradnak a reggeli csúszkálások, pofáraesések, saját magamon való röhögés... :) (Y) (HAJRÁ TAVASZ.!)

Még egy nap, még egy gyönyörü reggel, lehet, hogy kiugrom az ablakon, a baj csak az, hogy a földszinten lakom...

(Avagy a szokásos hétfői kedélyállapot)
Szeretem a mai napot, főleg, ha arra gondolok, hogy holnap Valentin nap. Egyesek szerint pénzcsinálás, mások szerint nem, nekem meg az átlagos kedd, hat óra, tesivel és két órán keresztüli unalommal fűszerezve. Avagy, itt egy Facebookos bölcsesség ezzel kapcsolatban:

február 14 :

* A szerelmesek valentin napnak hívják.
* A focisták a bajnokok ligája kezdetének.
* A szinglik keddnek . .

Briliáns. Ma egyébként megőrültem, mint úgy általában, 

ez nem nagy cucc. Sokszor láttam ŐT (imádom, hogy nem tudjuk elkerülni egymást. ♥ ). Ugyan megőrülök, ha meglátom, mert vagy összeeshetnékem lesz, vagy a szívem ugrik ki a helyéről, vagy végtelen fájdalom fog el, és azt gondolom, "Ó, ha te azt tudnád".

De fő az optimizmus.

 "NEKED KÖNNYŰ LEHET, DE AZÉRT NEKEM SE ROSSZ! ARRA GONDOLOK AMIRE AKAROK"

Lassan, de biztosan tavasz

fotó: DeviantART
Eléggé csábító volt a gondolat, hogy már reggel háromnegyed hétkor talpon legyek, de minthogy a fáradtság elnyomott, visszaszenderedtem egy röpke öt -tíz percre, és csodálatos módon kilenckor ébredtem fel, akkor is arra, hogy Micc felugrik az ágyra, végigsétál az oldalamon, vár egy darabon, leül, nyávog, a fejét az arcomnak dörgöli, és addig szorgoskodik, amíg fel nem ébredek. Akárcsak a Garfieldben, úgy döntöttem, akkor már felébredek, és két órán keresztül semmit nem csinálva feküdtem az ágyban, és egy olyan könyvet olvastam, amit már kívülről tudok.
Aztán jött a hír, hogy jó édösapám meg szeretné látogatni a határt egy kis szalma reményében a sok csirke alá, hogy ne fagyjanak meg, és hogy van e kedvem kimenni vele. Mivel jobb dolgom nem igen akadt, és amúgy is addig szólongattak volna, míg ki nem mozdulok, igent mondtam, és felkeltem. Okulva az előző hétvégei esetből, két nadrágban indultam útnak, két pulcsiban, sálban, kesztyűben, egy kabátban és anyám csizmájában, ami még épp, hogy jó volt a lábamra (itt úgy működik, hogy amiket kinövök cipőket, azokat ő örökli).
Csakhamar kiderült, hogy egyáltalán nem lett volna rá szükségem. A nap szabály szerűen meleget adott, az ég kék, csak felhőfoszlányok voltak rajta, a hó olvadásnak indult. A tájban azonban nem sok volt a változás. Ugyanúgy hó borított mindent, lábnyomok alkotta ösvények cikáztak mindenütt, volt köztük róka, nyúl, őz, vaddisznó, beazonosíthatatlan, madárkák, fácán, előző napról patkónyom, kóbor kutya lábnyom, és persze embernyom is. Újból át kellett másznunk az árkon, ami tele volt vízzel. Nem igen voltam benne biztos, hogy elbír minket, mert már elég sokat olvadt, de örömmel nyugtáztam, hogy apám ment előre, így ha beszakad, ő esik bele (nem, ezt nem gondoltam komolyan). Végül is megtartott minket, bár néhol vészjóslóan megsüppedt, és recsegett, és volt, ahol bele is estél volna a jéghideg vízbe. A mező túloldalán sem volt más a helyzet - ezerféle lábnyom, vakítóan fehér hó, gaz, istállóépületek, elhajigált régi traktorgumik, tégla, építési törmelék, tufakő, és mindenféle vasdarab. Most egy kutyasétáltató hapsin és a kutyáján kívül egy lelket sem láttunk, sem nyulat, sem madarat. Még a kesztyűmet is le kellett vennem, mert egyáltalán nem fázott a kezem.
Jártunk egy darabon, gyűjtöttünk egy kis szénát, meg száraz füvet, addig én Mr. Ericssonnal rögzítettem néhány képet, majd hazaindultunk.
Remélhetőleg, mire legközelebb megyek, a mező tarkállni fog a sok színes, és változatos formájú virágtól, a fák ágai nem kopaszan nyúlnak az ég felé, hanem susognak a szélben a zöld levelek, a fű is megzöldül kissé, a patak vize pedig tisztán, és csillogóan fog csordogálni. Hajrá tavasz! :)

"holnaptól benned belőlem semmi nem marad..."

(Azért, reméljük, ez nem teljesen így lesz.)

fotó: ismeretlen

Hogy hódoljak egy kicsit lovak iránti szerelmemnek, a blogot kicsit lovasba öltöztettem, emellett más lett a sablon, és az alapszín. Törekedtem arra, hogy a feketét kiegyensúlyozzák az élénk színek, valamint, hogy ne folyjon ki a kedves olvasó szeme. (Remélem, legalább részben sikerült). Szerintem jó lett. :) 


Másrészről, a hétvégére való tekintettel semmit nem fogok csinálni, maximum sétálok egy kicsit, kimegyek Testvérkékhez, esetleg lehet, beiktatok egy kis túrát (most natúran, fényképező nélkül). Remélhetőleg nektek egy kicsit érdekesebben fog telni a hétvége. :')
(Ja, és nem lesz mindig szivárványszínű a szöveg, megnyugtatásul!)

Elgurult a gyógyszerem, ajjajjjajjj...

Nyilvánvalóvá vált mások, és magam előtt is, hogy az erősen túlzó kifejezés, hogy 'néha olyan idióta vagy', mert valójában én állandóan az vagyok. Ha van okom rá, ha nem. Ezen a napon most mindkét véglet előjött. Először nem volt rá, aztán lett.
Eleve a napom úgy indult, hogy hú, péntek, király, őrület. Ok nélkül kiabáltam, ugráltam, és felettébb boldognak éreztem magamat. Magyarórán, aki nem ismer, az valószínűleg totálisan idiótának, vagy szellemi fogyatékosnak, sőt, mi több, részegnek kiáltott volna ki, mert megállás nélkül röhögtem. Hol másokon, hol magamon, mert ugyebár fenomenális, hogy az ember hogy el tudja szórakoztatni saját magát, ha totál készen van.
Azután pedig már nagyon is volt okom a föld fölött jópármillió kilométerre lebegni. Elég annyit mondani, hogy van, hogy az általad imádott személy rád néz, és akkor váratlanul szívinfarktust kapsz, vagy sokkot, összeesel, elájulsz, de minden személynél másképp hat (egyébként a betegség már rég diagnosztizálva lett, melynek neve köznyelvben a szerelem). Én utána egész végig vigyorogtam, és ha lehet, még boldogabb voltam. Fél percenként kiabáltam, hogy nézett, nézett, és az emberek is megnéztek, természetesen (bár lehet, hogy az osztálytársaimnak már nem meglepő ez a viselkedés, így nekik valamivel jobb volt). És utána még kifelé is volt ilyen élményem. *-* Nem tudom, mi van, lehet, semmit nem jelent, bár nekem akkor és ott a mindent jelentett, és a fél karomat is odaadtam volna hálából (bár ahogy szoktam volt mondani, a minden egy egészen más a normális életemben..)
Hazafelé pedig azt néztem, ahogy a jég olvad. A nap sugarai kellemesen cirógatták az arcomat, és az út közepén már jég sem volt. Ennek egyetlen rossz oldala van - ha nem figyelsz, kitöröd a nyakad.

Nyugodt állapotomban majd holnap rendelek! Addig is viszontlátásra, és mindenkitől elnézést.

Rövid és jó nap, azaz szerda, amúgyilag semmi különös

Üdvözlet KicsikeSzitiből. : )
Megint sikerült egy nagyon jó napot kreálni. Reggel eléggé kómásan sikerült felkelnem, ami azt illeti, ráadásul be se pakoltam előző nap, így még azt is meg kellett tennem. Megint későn indultam a buszhoz, úgyhogy a hidegben, a csúszós úton reggeli tornaként beiktattunk egy kis futást is, ha már az isteni áldásnak köszönhetően ma nem volt tesióránk. Miután sikerült egy kicsit felmelegednem a belül fűtött L.T. -n (nem akartam írni azt, hogy meleg, mert azért azt már még se...), és elérnem, hogy az ujjaim ne essenek le tőből, egészen jó kis reggeli utazásnak néztem elébe. A város reggel körülbelül a következőképpen néz ki: fagyos út, hó, hajléktalanok, rengeteg autó, saras buszok.
Nekem sikerült nyakkitörés nélkül eljutnom a suliig. Unalmas órák, tele röhögéssel, mert alapból, imádom az osztályomat, történjen bármi is. Sokat látom Őt, ami még rátesz egy lapáttal, és imádok élni...
Megtudtam egyébként a felvételim eredményét. Bár, ha két pontos lenne, az sem vette volna el a kedvem, de szerencsére nem így lett. :P

És sok jó dolgot tudtam meg, hallelujah. :D:D Na majd jelentkezem, ez most ilyen alap lett. :)

"Az ég fölé, a föld alá..."

Jajj, annyira sajnálom, hogy még mindig nem tudok saját fotóval szolgálni... na nem baj, majd bepótoljuk. :) Addig csodaszép, DeviantART -os fotókat hozok. ^^ :P

(Kép: DeviantART)
Nagyon mondták, hogy így - úgy, lesz 20 - 30 cm -s hó, minden befuccsol, a közlekedés is káosz lesz. Hát nem tudom, az ország más tájain mi volt, itt annyira nem volt kaotikus a helyzet. Tegnap egész nap esett, óriási boldogságomra, hogy véletlenül se érezzem azt, hogy nyár van. Eddig mínusz húsz fokban is nyár érzésem volt, de így, hogy már hó van, valóban nehéz ezt elhinni. Egész nap tehát ki sem mozdultam, mert hóembert építeni ihletem, kedvem, és tudásom sincs, vagy dühömben szétrúgom az egészet, szánkózni megint nem megyek, mert a lejtőn kitöröm a nyakamat, úgyhogy jobb híján olvastam, és egész délelőtt a képernyő előtt tespedtem.
Ma viszont, anyum buzdítására csak kimentem, gondolva arra, hogy bizonyára nem vagyok cukorból, nem fagyok ketté. Hogy ne egyedül menjek, társaságnak apumat invitáltam. Szeret túrázni, úgyis keveset vagyunk együtt, így jó programnak ígérkezett, ha mindketten elmegyünk. Úgyhogy csizmát fel, két pulcsit fel, aztán go a hidegbe. A hó azért volt vagy tíz centis, az út meg csúszott, és a hókotró minden próbálkozása ellenére még volt bőven hó az úton.
A határ fele indultunk, ahol ilyenkor kihaltnak látszik minden, de ha az ember kicsit figyelmes, észreveszi, ahogy a mezőn furcsa járásban száguld át a nyúl, vagy ahogy a vércsék a levegőbe emelkednek, és köröznek, így keresve valami kaját. Mi is dombról - dombra mászkáltunk, bekopogtattunk rókáékhoz, akik elhagyták a kéglijüket, már a nyomukat se láttuk. Közben fotóztam (telefonnal, jobb híján - még jó, hogy Mr. Ericsson mindig, mindenhová elkísér) a tájat.
Aztán átmentünk a legelő másik felére, ahol még jobban nem volt semmi, csak egy domb, hát arra felmásztunk. A látvány tényleg olyan volt, mintha az Isten háta mögé kerültünk volna.
Végeláthatatlan hómező, és sötétkék, hófelhő - gyanús égbolt mindenütt. Ezen a tájon nyáron volt élet- napraforgók sárgállottak, fürödtek szinte egész nyáron a napfényben. Viszont most csak egy - két maradvány árulkodott arról, hogy valaha itt növények burjánzottak. (Na nem baj, nyáron másképp lesz).
Persze, a táj, a határ minden évszakban más, de a legkülönlegesebb télen és nyáron, mert akkor a két évszakban látottak ellentétei egymásnak, és ebben van valami szépség...
Benéztünk az elhagyott birkahodályba, ahol régen birkák éltek, most viszont csak a trágya volt ott, ennyi maradt belőlük, ennyi maradt azokból az emlékekből, amikor kicsiként állandóan néztem a szemben levő dombot, ahol legelésztek.
Utána hazafelé vettük az irányt, mert alig éreztem a lábamat. A patakon kisebb nehézkedéssel másztunk át, ugyanis be volt fagyva, így tehát én speciel tökre Túlélőhapsinak (tudjátok, a Discoveryn! :DDD) éreztem magam, hogy sikerült a civilizációhoz közel kerülnöm, noha a falu a szomszédban van.
Szép volt, jó volt, megérte. :) Na de elég a hóból, jöjjön a nyár...

Március végétől ami meghalt, újraéled...

Kép: DeviantART
Nem igazán szeretek bal oldalra ülni a buszon, mert jobb oldalon látom Lindusékat, és valahogy boldogsággal tölt el minden reggel, ahogy meglátom a ködben az alakjukat, ahogy nyugisan szénázgatnak, nem törődve a világ dolgaival. (Arról nem beszélve, hogy a hátsó ajtóhoz is közel van, csak ezt nem akartam leírni, mert nem illene bele a festői képbe.)
Mivel azonban sikerült későn kiérnem, már csak ott volt hely. Február elsején, a mínusz tíz fokos hidegben támadt olyan nyárias érzésem, amikor a szőlőkhöz értünk. A nap vörös korongja már látszott az égen, bágyadt fénye narancssárgára színezte az ég alját. A szőlők szabályos csíkokban terültek el a dombon, egészen le a végtelenig. A távolban valószínűleg traktor ablakáról csillant vissza a fény. Aztán amikor a kanyarhoz értünk, lent, a völgyben egy magányos őz legelészett. L.T. zajára felkapta a fejét, feszülten figyelt, előrelépett néhány lépést, majd sarkon fordult, és elrohant. Az egyik háznál egy németjuhász kutya aludt összegömbölyödve - aztán jött a többi ház, a természetesség elillant. Robogás, robogás, robogás, aztán város...
De a városban is vannak szépségek, amikor húsz perc után megpillantod a panelházakat, ahogy az üvegablakokról visszacsillan a napfény. A házak közt ugyan enyhe köd gomolyog, de a város éled: autók és buszok cikáznak ide - oda, és mindenen túl, a távolban, a messzeségben újra nincs semmi, csak zöld és kék. Amikor a mező és az ég összeér.