Nem, félreértés ne essék, ez a blogbejegyzés nem az én nagy világfájdalmamról fog szólni, mert nincs világfájdalmam, tulajdonképpen mindenem megvan, ami egy normális, átlag gyereknek kell, így aztán, gondolhatják mások, másra nincs is szükségem.
Én egy nagyon boldog embernek nevezhetem magam, mert imádok élni és optimista vagyok, de vannak napok, amikor nem tudok magabiztosan, csak a jót látva előrenézni, főleg akkor, ha belegondolok, hogy elvesztem azokat, akiket mindennél jobban szeretek.
Mindegy, miről beszélünk: emberekről, állatokról, vagy az én szenvedélyemről (az egyikről :P), a buszokról.
Lehet, hogy én egy nagyon életvidám egyén vagyok, még is, bármily' meglepő, nekem is vannak problémáim, gondjaim, még ha nem is olyan nagyok, de lényegesebben nagyobbak annál, mint "Mit vegyek fel holnap?", vagy "Nem tudom, melyik, tízezreket érő cipőt vegyem meg".
Nagyon sok mindent átéltem már, ami számomra negatív - például elvesztettem olyan embereket, akikhez különös módon kötődtem, és kötődöm valamilyen szinten a mai napig. Nagyon hiányoznak még most is, és sokszor kedvem lenne visszasírni ezeket a napokat, de beletörődtem, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, mert mindannyiunk megváltozott. Csak az a probléma, ha ezek közül a személyek közül egyvalakihez mégis jobban ragaszkodsz, mint a többiekhez. Ebbe persze én teljes mértékben beletaláltam, így nem tudom valami jó szemmel nézni, ha ez az illető mással kavar (azért fogalmazok ilyen homályosan, mert nem lényeg, kiről van szó).
De akkor is, még is boldog voltam. És akkor áttérek a buszos részre:
Busz. Tégla alakú, guruló test, ülésekkel. Nagy, hangos, büdös - másoknak.
Ha nekem azt mondják, busz, az én kedvencem jut azonnal eszembe, az 570. Nem kezdem el mesélni, mi, hogyan, és miért kezdődött, de valami elkezdődött, ami az évek folyamán egy kötelékké alakult, egy ragaszkodássá, egy "szerelemmé" (persze, nem szó szerint).
Úgyhogy, érthető, miért érintett eléggé rosszul, hogy finoman fogalmazzak, az, hogy Őt "szarnak" (használhatatlannak) titulálják, és jönnek helyette a jobb buszok. Őt elszakították tőlem, ez volt február környékén. Azóta nem érzem magam teljesnek, főleg, mert tudom, a többieket is ez fenyegeti. Addig három buszt ismertem, és szerettem kedvencemként, most a számuk gyarapodott. Nekem egy kicsit más ez a megítélés, hogy mitől lesz kedvenc egy busz, de ezt nem mondom el mindenkinek, akinek meg elmondtam, az tudja jól :)
Így hát minden alkalmat megragadok, hogy az 570 -nel legyek, fájdalmat okozva ezzel saját magamnak, mert mindig rájövök, sosem lesz már minden a régi.
Tehát, miután megkaptam a hírt, hogy jön ide, azonnal információkért esedezve rohangáltam körül mindenkit, és tegnap este felkerekedtem, hogy találkozzam csodálatos, óriási, kék barátommal...
Folytatás következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése