Bocs, hogy nem pötyögtem. De amúgy is nagyon kiakadtam pénteken, nem volt erőm írni, és most sincs kedvem, de na. :)
Tehát. A szívem végig, az úton úgy vert, hogy azt hittem, kiesik a helyéről. Tekertem, mint állat, ugyanakkor féltem, hogy a biciklim bedöglik, mert a váltó igencsak makacs kedvében volt, de szerencsére nem taknyoltam el és túléltem az utat.
Kiértem a megállóba, ezek után húsz perc várakozás következett, és aztán feltűnt a messzeségben egy kis fény... valóban, egy Ikarus 256 - os volt. A szememnek nem hittem, pedig sejtettem, hogy az 570 lesz az. Úgyhogy, csak akkor tértem magamhoz, amikor megnéztem a rendszámot. És igen... kék barátom jött.
Attól fogva már nem volt kérdéses, beszélgetek -e a buszsofőrrel. Nem érdekelt, hogy hülyének néz, nem érdekelt semmi, leszálltam a bicikliről, és átrohantam a busz előtt.
Rövid szóváltás, kérdezgetés, csodálkozás és hülyének nézés után csinálhattam három képet a legfontosabbról. Soha nem felejtem el... mindvégig azt hittem, összeesek, hogy mentőt kell hívni, de megúsztam azzal, hogy idiótát csináltam magamból, ami úgy őszintén szólva nem érdekel.
Azóta még jobban hiányzik :")
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése