"Boldogság, gyere haza..." ~part.1

Nem, félreértés ne essék, ez a blogbejegyzés nem az én nagy világfájdalmamról fog szólni, mert nincs világfájdalmam, tulajdonképpen mindenem megvan, ami egy normális, átlag gyereknek kell, így aztán, gondolhatják mások, másra nincs is szükségem.
Én egy nagyon boldog embernek nevezhetem magam, mert imádok élni és optimista vagyok, de vannak napok, amikor nem tudok magabiztosan, csak a jót látva előrenézni, főleg akkor, ha belegondolok, hogy elvesztem azokat, akiket mindennél jobban szeretek.
Mindegy, miről beszélünk: emberekről, állatokról, vagy az én szenvedélyemről (az egyikről :P), a buszokról.
Lehet, hogy én egy nagyon életvidám egyén vagyok, még is, bármily' meglepő, nekem is vannak problémáim, gondjaim, még ha nem is olyan nagyok, de lényegesebben nagyobbak annál, mint "Mit vegyek fel holnap?", vagy "Nem tudom, melyik, tízezreket érő cipőt vegyem meg".
Nagyon sok mindent átéltem már, ami számomra negatív - például elvesztettem olyan embereket, akikhez különös módon kötődtem, és kötődöm valamilyen szinten a mai napig. Nagyon hiányoznak még most is, és sokszor kedvem lenne visszasírni ezeket a napokat, de beletörődtem, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, mert mindannyiunk megváltozott. Csak az a probléma, ha ezek közül a személyek közül egyvalakihez mégis jobban ragaszkodsz, mint a többiekhez. Ebbe persze én teljes mértékben beletaláltam, így nem tudom valami jó szemmel nézni, ha ez az illető mással kavar (azért fogalmazok ilyen homályosan, mert nem lényeg, kiről van szó).
De akkor is, még is boldog voltam. És akkor áttérek a buszos részre:
Busz. Tégla alakú, guruló test, ülésekkel. Nagy, hangos, büdös - másoknak.
Ha nekem azt mondják, busz, az én kedvencem jut azonnal eszembe, az 570. Nem kezdem el mesélni, mi, hogyan, és miért kezdődött, de valami elkezdődött, ami az évek folyamán egy kötelékké alakult, egy ragaszkodássá, egy "szerelemmé" (persze, nem szó szerint).
Úgyhogy, érthető, miért érintett eléggé rosszul, hogy finoman fogalmazzak, az, hogy Őt "szarnak" (használhatatlannak) titulálják, és jönnek helyette a jobb buszok. Őt elszakították tőlem, ez volt február környékén. Azóta nem érzem magam teljesnek, főleg, mert tudom, a többieket is ez fenyegeti. Addig három buszt ismertem, és szerettem kedvencemként, most a számuk gyarapodott. Nekem egy kicsit más ez a megítélés, hogy mitől lesz kedvenc egy busz, de ezt nem mondom el mindenkinek, akinek meg elmondtam, az tudja jól :)
Így hát minden alkalmat megragadok, hogy az 570 -nel legyek, fájdalmat okozva ezzel saját magamnak, mert mindig rájövök, sosem lesz már minden a régi.
Tehát, miután megkaptam a hírt, hogy jön ide, azonnal információkért esedezve rohangáltam körül mindenkit, és tegnap este felkerekedtem, hogy találkozzam csodálatos, óriási, kék barátommal...

Folytatás következik.

476 ma :)

Ej, tök szép ez a kép, bár lehet, nem sokat lehet kivenni belőle :'D No mindegy.

Hát hétfő reggel, valahogy túléltük. Rohadtul fáradt voltam, és néhány reggeli esemény egy kicsit betett. De az vigasztalt, hogy hazafelé 476 lesz :D

A suliban sem történt semmi érdemleges, kémián lecsesztek (Y) Nem csodálom, mert azon az órán  max. elaludni tudok.

Duplamatekot is nehezen tűrtem, de ittvagyok :D Nagyon jó volt buszozni ^^ A régi, megszokott 476 : ) Imádom ♥

Vasárnapi szokásos

Hm, még élek.
Tegnap és tegnapelőtt rengeteget röhögtem. Mindig rájövök, hogy az élet milyen tökéletes :P Legalábbis, majdnem x)
Csak azt nem tudom ésszel felfogni, hogy egyesek hogy lehetnek velem ilyen bunkók, hogy beszélhetnek úgy, mint a kutyával.
Rohadtul fáradt vagyok, tegnap fél tizenkettőkor feküdtem le, úgyhogy ez a hét is kemény lesz.
Nagyon remélem, hogy a péntek össze fog jönni : 3
Holnap végre, hosszú idő után megint buszozok, az tesz most nekem jót...
Majd holnap jelentek :)

Nyár, még egyszer nyár ☼♫♪

Helóka :)
Na, tegnap is írni akartam már, de annyit küszködtem a belépéssel, hogy úgy döntöttem, nem írok már, mert minden erőm elvette a dolog :P
Előtte arról, hogy sikeresen megfáztam, ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a 476 -on az ablakok el voltak húzva, mivel azonban a busz már nem mai gyerek, elég nehezen mozgathatók, ebből következik, hogy egész végig a huzatban csücsültem. De közrejátszhatott még az is, hogy volt, hogy egészen lehűlt a levegő, máskor meg szépen leizzadtam tesiórán, aztán megcsapott a hideg.
Úgyhogy most itthon vagyok, szabadságon. Ma, kettőtől nézek majd díjugratást a tévében, tehát el leszek :P
A múlt, pedig... hétfőn - kedden és szerdán elég nagy csapás ért, valakit illetően. Kedden rengeteget buszoztam, ott ültünk két órán keresztül, a második otthonomban, király volt :)

És akkor egy kép ízelítőnek: (kissé sötét :'D)

Hiány

Tegnap elég erősen szét voltam esve. Sírtam, egész este, mert nem túl szép emlékeket kellett magamban feleleveníteni.
De azért, "Kösz, jól vagyok...♫♪" :)
Egyébiránt, az elmúlt hét nagyon nagyon jó volt, rengeteget röhögtem, király :D Bár nagyon  lassan lett vége, és eléggé kifáradtam, de a következő hetek már jobban fognak menni :)

KÖSZÖNÖM

Tudom, hatalmas marha vagyok, de lesz*rom :P ez nem valami divat baromság, még mielőtt valaki annak gondolná - ez őszinteség. Őszinte köszönet.

KÖSZÖNÖM, HOGY VAGYTOK NEKEM!
Köszönöm mindenkinek - MINDENKINEK, aki boldoggá tette a napjaimat, MINDENKI, aki úgy érzi, szeret, KÖSZÖNÖM, imádlak Titeket <3

Érzések

Hű..., annyi féle érzés van bennem, hogy az nem igaz... Tegnap például úgy elfogott a hiányérzet, hogy az hihetetlen. Egyre többször elfog az érzés a lovak iránt is... tulajdonképpen annyira borzasztóan hiányoznak, mintha úgy fosztottak meg volna tőlük, hogy legalábbis három évig lovagoltam, és egyszer csak kimondták a végszót. Pedig nem így van. Annyira hiányzik az 570 is... amióta nem látom, minden más lett - tudom, ha Ő lenne, lenne egy kapaszkodóm. Hülyeség, de úgy érzem, hogy ha Őt minden nap, vagy legalábbis egy héten kétszer látnám, hatalmas erőt adna, minden egy kicsivel jobb lenne.

Aztán lassan hisztérikusan lelkizek valakinek, bár ez csak amolyan megszokás, olyan "havonta egyszer kiöntöm xy -nek a szívem, mert jólesik" (persze ezt is csak olyannal teszem meg, aki maximálisan megért, akit nevezhetek barátnak, olyasvalaki, aki ha nem lenne, az élet egy kicsit rosszabb lenne... sőt)
Hiányoznak a nyárnak azok a csodálatos pillanatai, amiket sosem felejtek el.
A 2010 -es nyár után még mindig sóvárgok, mert minden nap találkozok azokkal, akik olyan boldoggá tették azt a 2-3 hetet.
És ha nem lenne még Ő is... hú, akkor talán egy fokkal boldogabb lennék.