Egyszerűen hiába próbálok mindent szépen látni, annyira, de annyira nehéz. Annyira elbizonytalanodtam azt illetően, mit kell tennem. Szilárdan kiálltam amellett, hogy sajnos nincs lehetőségem bizonyos dolgokra, most még is jött egy reménysugár... egy ember, akinek a hatására ezt már átgondolom. Nem akarok feltenni mindent, nem akarok fájdalmat, nem akarok elveszíteni dolgokat, mert már így is sokat vesztettem. Illetve nem sokat, mert őszintén szólva egy dolog az, amiért mindennél jobban fáj a szívem, ez pedig az 570. Furcsa, hogy az ember milyen egyszerű, hétköznapi tárgyakban látja meg a szépséget, és találja meg a lelküket. És, ahogy Ivett mondta, tényleg, sokszor az mondja a legszebb szavakat, ami/aki nem mondja ki hangosan. Nem mondja ki szavakkal, csak érzésekkel. Meg kell találni a lelkéhez vezető utat... Most már nem érdekel, ki néz hülyének. Ezt akkor is leírom. Mert ez egy blog. Ez a blog rólam szól. Eddig sem érdekelt igazán, ki az, aki őrültnek tart, mert valamilyen szinten tényleg az vagyok - egy hülye őrült.
De már nevetek a barátaimon, nevetek azokon, akik ezt a szenvedélyt nem képesek elfogadni. Akik buta megjegyzéseket tesznek rá, vagy el is fogadják, de közben nem tudják, mit jelent nekem.
És az is rettentően furcsa, hogy olyan emberben láttam meg azt, aki egy kicsit is kapisgálja ezt, akiről valójában álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha is átérzi ezt a dolgot. Nem látta értelmét buszokat fotózni, most pedig már valamilyen szinten érti, mi ez az egész. Bár nekem egyébként is kicsit mást jelent, mint más buszosoknak.
De még mindig Ivett az, akiről biztosan tudom, hogy tudja, mit érzek, mert ugyanebben a cipőben jár, csak az ő cipője egy négylábú lószág, nem pedig egy négykerekű gépjármű.
Utólag pedig, voltunk fotótúrán megint, a képeket majd máskor összekapirgálom. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése