Nagyon sokat meséltem már róluk, bár azok általában iskolai, átlagos hétköznapok voltak. Szinte minden nap együtt voltunk, nyolc éven keresztül, bár ennek felső tagozattól éreztük a jelentőségét, mert akkor lettünk barátok.
És én mindig számíthattam rájuk. Szerintem megérdemlik ezt a bejegyzést, azt, hogy írjak róluk és ezúton is köszönetet mondhassak nekik.
Rengeteg mindent megéltünk már együtt. Meleget - hideget, de csak az számított, hogy sohasem hagytuk cserben a másikat. Ott voltam én, rengeteg szeszéllyel, szerelmes fejjel, mindenféle mániával, ami egy külső ember számára olyan megérthetetlen. De ők, ha kellett, meghallgattak. Együtt éreztek, megnevettettek. Lehet, hogy nem tudtak tanácsot adni, mert nem volt ilyennel tapasztalatuk, mégis segítettek. Együtt kommandóztunk végig a folyosón, ha meglátták Ő -t, rendszerint rám mosolyogtak, ugráltak, volt, aki hangosan sipákolt (igen, Julcsi, Te vagy az, remélem, magadra ismertél...). Jöttek a "véletlenül hallgatóztam, és...", a "láttam őket, és..." történetek. Ha csalódtam, akkor pedig együtt szidták Őt...
Aztán volt, aki sokat jelentett nekem, és elment. A távozásával elég sokat veszítettem, annyira érthetetlenek voltak a körülmények, és annyira hirtelen jött, hogy időm sem volt ráeszmélni, felfogni. Akkor is kiálltak mellettem. Támogattak, együtt nosztalgiáztunk, megértették, hogy mennyire fontos ő nekem...
És ott voltak a buszok. Dudi. Csak egy szó kellett, és jöttek velem, megnézni. Ha láttam, és sírtam miatta, csendben álltak, és vártak. Odajöttek hozzá, leültek mellém, és csak néztük...
Szinte szertartássá vált az, hogy minden nap, iskola után Julcsi kísért a buszmegállóba. Hogy mit csináltunk akkor? Röhögtünk, mozgó fákról beszélgettünk, és általában véve megbeszéltük az élet nagy dolgait...
Kinga nélkül nehezebb volt, de amikor ő hazajött, akkor fergeteges bulikat csaptunk (bár a szilveszteri eléggé melankolikus hangulatban telt...), igyekeztünk a lehető legtöbb napot együtt tölteni.
Gabi pedig mindig feldobta a már egyébként is feldobott hangulatot a hülyeségeivel... Megszokottá vált,hogy ha nagyon röhögött, általában kiköpte vizet (volt, hogy a kaját "Csak viccelj, ne spriccelj.."), vagy nekidobta az almát az üvegszekrénynek.
Aztán ott volt az osztálykirándulás, ahol például Kingával lelkiztünk. Elpanaszoltuk a gondjainkat és közösen megállapítottuk, hogy hülyék vagyunk. Volt, hogy Julcsit kellett megvédenem egy pókhálótól, és iszonyatos szócsatákat vívtunk, egy öt éves szintjével becsméreltük teljesen barátilag egymást.
Ott volt a bankett. Ott, és akkor óriásit csalódtam, mégis nyertesen kerültem ki a helyzetből. És ők, hárman ott voltak, mellettem. Aznap ketten is sírtunk. Először Julcsit vigasztaltuk, aztán engem vigasztaltak. És amikor Gabi azt mondta, sosem talált még olyan embereket, mint mi, leesett a tantusz. Az, hogy mindig számíthattunk egymásra. Az, hogy náluk megértőbb, kedvesebb, viccesebb, őrültebb embereket nehéz találni, mert kevés van a Földön.
Most itt ülök, és nézem vissza a fényképeket. Azokat a fényképeket, amiket tegnap kaptam Kingától. Rólunk. Az osztályról. Az iskoláról. Tudom, hogy tartjuk a kapcsolatot majd, hogy találkozunk, de nem minden nap, és már most iszonyatosan hiányzik. Az egész. Ott van a pendrive-om, megtöltve fényképekkel... vagyis inkább emlékekkel... napokról, amit sokáig nem felejtek majd el...A tudat, hogy soha nem élem már át még egyszer, néha olyan fojtogató, és ijesztő... Csak abban bízok, hogy a jövő is tartogat még ilyen alkalmakat.
Pár hónapja még Mika számát hallgattam, totálisan elkeseredve, reménytelenül: "..no hope, no love, no glory, no happy ending..." Most is Mika számát hallgatom, mosolyogva, fájó szívvel. Mert minden megvolt, ami ebben a sorban van, és a boldog befejezés is.
Köszönöm Kingának, Julcsinak, és Gabinak, hogy... mindent... mindent köszönök... És nem, ez nem egy végszó. Ezután sem válunk el egymástól. Ez csak a nyolc évnek, vagyis inkább négy évnek a lezárása, a köszönetnyilvánítása, és az emlékei. Nagyon szeretem őket ♥ És ezt a bejegyzést most elsősorban nekik szánom, róluk szól! :)
