Vasárnap

Egy ilyen szép, őszi hétvégét kár lenne kihasználatlanul hagyni - gondoltam rá tegnap, mikor azt tervezgettem, hogy majd egyszer valamit tényleg úgy csinálok meg, ahogy kérik tőlem. Hogy egyszer, egy hétvégén hamar felkelek, hamar elkészülök és minden szuper lesz - hát, félig meddig sikerült is ezt teljesítenem. Már jólesne egy kis eső, de azért örömmel nyugtáztam, hogy a nap még is süt, csiripelnek a madarak (csak éppen a fecskék nem, mert azok már Afrika fele utaznak) és a körülményekhez képest meleg van.

A szombati napom csak azzal töltöttem, hogy sóvárogva lestem a lovas könyveket, megpróbáltam egy normális rajzzal előállni és kiültem az udvar kellős közepére (a kutyagumival övezett udvar kellős közepére, pontosabban) tanulni. Persze Buksi rögtön jött segíteni a maga disznós, lusta módján, de az lett volna még is a legnagyobb segítség, hogy összeszedi maga után a piszkát, mert jó alaposan meg kellett néznem, nehogy 'nyakik üljek a sz@rban', ha már igazán ide illő szólást akarok találni.

Na mindegy, tehát megtanultam és gyakorlatilag a szombat másból nem is állt.

A vasárnap reggel meg amolyan vasárnap reggelesen kezdődött, olyan fáradtan, álmosan, minden életkedv nélkül, és hogy ez az életkedv még jobban elbújjon valahol a szívem mélyén és ne dugja elő az orrát, arra mászkáltak a gondolataim, hogy mit kell megcsinálni ma - pakolni, újból tanulni, nekiveselkedni a mateknak, segíteni anyumnak és minden elvárásnak megfelelni (pedig sosem kértek tőlem sokat, olyat meg főleg nem, ami a képességeimet meghaladja).

Hogy feldobjam a kedvem, igyekeztem arra gondolni, hogy ráveszem majd édesapámat, hogy menjünk el biciklizni (14 éves létemre csak ő volt az egyetlen, akire számíthattam, mert itt nincsenek barátaim, ugyanis nem tudnék valami jóféle emberek közül válogatni, és Alexa is csak kéthetente van itt).

Szóval reggeli gyors gépezés, kis vitatkozás, és szentbeszéd (arról, hogy miért fontos tanulnom, hogy felvegyenek egy normális középiskolába és minden hülyeség, amivel egyébként is tökéletesen tisztában vagyok) végighallgatása után csak eljött ez is, így hát felkerekedtünk.

Közben szereztünk még egy útitársat egy zöld levelibéka személyében, aki úgy gondolta, feltétlenül anyám rózsáján kell trónolnia, megijesztve ezzel a rózsa tulajdonosát (azaz anyumat), úgyhogy rögtön tudtuk, őt is be kell szerveznünk, mert a virágok egyetlen gondozója (még mindig anyumról beszélünk) nem igazán szívleli ezeket a goromba kis teremtményeket.

Tehát túlélők módjára elindultunk, aki látott, nyilván azt gondolta, a befőttesüvegben az ebédünk van, a goromba kis béka.

Átkeltünk egy vízfolyáson, előtte elengedtük kétéltű kis barátunkat, és szintén Bear Grylls - nek gondolva magunkat átkeltünk a 'befagyott vizű, mély, jeges tengeren'.

Mint mindig, azt éreztem, leváltanám a nyomorék, saras, piszkos, nyikorgós biciklimet egy lóra, és álmodozni kezdtem, milyen jó volna itt egyszerűen végigvágtázni, a szabadságtól fűtve. Hogy feldobjam magam, csináltam egy két fotót, mert azt mindig kell, aztán felmásztunk a dombon, majd a közúton haza is jöttünk.

Gyakorlatilag ennyiből állt a hatalmas túra.

Egyébként megtudtam,hogy azok az emberek, akiket megbízhatónak tartunk, nem mindig azok, úgyhogy már csak ezért is baromira utálom, ha valami nem tiszta a barátaim körül...

Ja, és várom a karácsonyt.

Köszönöm annak, aki megint végigolvasta az agymenésemet!

Valamint félreértés ne essék, én nem vagyok olyan emberek közül válogatós, olyan finnyás, egyszerűen itt én még egy normális emberrel nem találkoztam az osztálytársaimon kívül, ha őket lehet normálisnak nevezni.

Illetőleg azt se gondoljátok, hogy eltűnt az a pörgős, élni akaró csaj, mert még mindig megvan, és akkor is megvan, ha a legrosszabb dolgok történnek meg, csak néha elő kell kaparni ezt az érzést.