Annyira reménykedtem, hogy végre minden egyenesbe jön. Borzasztóan örültem, hogy találtam valakit, aki megtanít mindenre, aki rászánja az időt, hogy rám figyeljen, és aki megengedi, hogy a lovaival foglalkozhassam.
Úgy tűnik, ez a 'megengedés' csupán egyszeri alkalom volt - olyan alkalom, amit sosem felejtek el.
Talán, a tudatalattimban már az elején tudtam, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de mégis annyira reménykedtem... Végre velem is megtörtént a csoda, nem akartam, hogy vége legyen. De mégis vége lett.
A felelősséget nem vállalják értem, ezzel a címszóval úszott el minden, Linda, Dalma, a lovaglás, az álom... Már harmadjára csalódok, és nem tudom, még hányszor kell ahhoz, hogy végre egyszer én is örüljek. Tegnap egész délután ezen kattogott az agyam, ezzel álmodtam, és részben még ma sem sikerült felfognom a történteket. Hatalmas pofon volt ez... és még azt sem lehet mondani, hogy előre ittam volna a medve bőrére. Csupán bizakodtam.
Nem tudom, hogy lesz tovább. Már csak egy esélyem maradt, ez a B terv. Lassan a C tervet is ki kell dolgoznom.
Jelen pillanatban a 18.-át várom, amikor Ivett megkérdezi a szüleit, eljöhet -e erre. Szerintem nagyon sokat segítene a jelenléte, még vége sem lett az iskolának, amikor már ezt tervezgettem, ezt várom azóta is.
Kingáék is hamarosan elutaznak, találkozót kellene szerveznünk, nem tudom, Julcsi hol tart... Reméljük a legjobbakat, talán ez nem sül el fordítva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése