Nos, a hétvége megint eltelt valahogy, sőt, kifejezetten jól, mivel végig sütött a nap. Igaz, hogy semmi említésre méltót nem csináltam, csak festettem, és lézengtem a kertben, itt - ott segítettem, de még mindig ezerszer hasznosabbat tettem, és jobb volt nekem, mint tesómnak. Süthet a nap, akár lehet ezer fok is, vagy minusz húsz, minden körülmény közt a gép előtt ült. Csak annyira ment ki, hogy fél óráig nyomkodja a telefonját.
De mindegy, igazából nem érdekel...
Aztán hétfőn elkezdtük csinálni a tavat a teknősnek. Van egy hatalmas bokra, amit a tervek szerint körbekerítünk, és az eredeti terv szerint van a tóban egy sziget, aminek utólag meg kellett semmisülnie, mivel a tó aljára tett neilon áteresztette a vizet, gyakorlatilag teljesen leengedett (hál' Istennek, nem volt benne teknős, mivel még el sem volt kerítve). Ezekből a tervekből gyakorlatilag semmi nem maradt meg.
A sziget eltűnt, és nem neilon van az alján. Ugyan így is kifolyt egy kis víz, de tovább nem engedett. A teknőst is beletettük egy kis időre, láthatóan élvezte. El is kerítettük, és amikor eljöttem, még javában folyt a munka, szerintem, ha holnap megnézem, már fel lesznek töltve a lyukak a kerítés alatt, és csak kavicsok kellenek, akkor pedig kitehetjük a békát.
Aztán, mindig látom reggelente őt. Őt, aki egy rohadt bunkó, nekem mégis szimpatikus. Kár, mert amúgy nem is igazán foglalkozik velem, nem köszön, pedig ismer, és tudom jól, hogy észrevesz. Ma is, szinte minden szünetben belebotlottam, de nem köszönt, pedig egyszer pont a lépcső előtt állt, mi meg a lépcsőn ültünk.
Nekem nem az kell, hogy bejöjjek neki, hogy beszélgessünk (habár az is jó lenne), hanem az, hogy köszönjön! Hogy észrevegyen, és esetleg váltsunk pár szót, ne úgy menjen el mellettem, mint valami idegen.
A neten keresztül nemigazán beszélgetünk, egyszer írtam neki, elég bénára sikeredett... ó, pedig régen milyen jó volt... bár akkor sem voltunk olyan nagy haverok, de beszélgettünk.
Igen, az akkor volt, amikor nem volt két kedvenc buszom is fregoli, amikor az '570 járt reggel, amikor olyan jó napokat éltem át az én idióta osztályommal, amikor csak mi voltunk, négyen, amikor még nem ment el, és nem jött senki.
Azok a napok... ők voltak, akikért érdemes volt élnem, és mások, akik felvidítottak, akik ugyan nem voltak "igazi barátok", de valami haver szerűség azért mégis...
És azok a napok, amikor még csak néha fordult meg a fejemben, hogy ő szimpatikusabb nekem.
Amikor sétáltunk, pedig el sem akartam menni, mert a többiek ökörködtek, amikor a haveromat leüvöltötték, hogy ne szemeteljen, ő meg mondott valamit...
De sajnos vége... most már máshogy élek, van, amit elvesztettem, és vannak új dolgok az életemben. Már csak a 476 nem fregó, az '570 -t, A BUSZ-t alig látom...
Az életem egy csodálatos része véget ért, nem is értem, miért, pedig nem kellett volna. Nem. Bár utólag tudom, hogy ezek a haverok nem valami jófejek, sőt... ő róla is tudok pár dolgot, amit igazából nem kellene, de tudom, hogy mit mondott az osztálytársamról, akivel elvileg jóban vannak...
Néha nem minden úgy alakul, ahogy eltervezzük, vagy, hogy mi felhőtlenül boldogok legyünk...
Memories... ♥ :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése