Ez a kép most nagyon illik ide. Először is, mert nekem az 570 egy kedves szám, több okból is [kedvencbuszom], másodszor, hogy ma csoda történt, harmadszor, hogy túljutottunk az 570. látogatón.
A mai nap... egy ugyanolyan átlagos, semmit mondó nap, egy kis napsütéssel, meleggel fűszerezve, fáradtan, felpaprikázódva a 4 napos hétvégére gondolva...
És milyen hamar el is szalad... csak díszletet kellett csinálnunk március 15. -re. Azt hiszem, az osztályfőnökömnek köszönhetem, hogy azt mondta, még tuti elérem a buszt, mert ha nem megyek azzal, a csoda most meg se történt volna.
A buszmegállóban a szokásos tömeg, ismerős arcok tengere, az évfolyamtársammal beszéltem. Aztán jöttek még osztálytársamék. És épp jött a busz... befordult... az ajtó fölött a már oly ismerős "570" -es kék szám volt feltüntetve... először azt hittem, álmodom. Hogy ilyesmi úgy sem történhet meg velem... de amikor megpillantottam a busz elejét, és a "DUD - 570" rendszámot, már elhittem. A gyomrom hihetetlen módon remegett, és úgy éreztem, menten összeesem - mintha életem legnagyobb meglepetése ért volna, vagy, valami nagy trauma, nem egy ilyen kis szar, semmitmondó baromság, hogy egy ugyanolyan, kék - fehér busz befordul. De nekem AZ a busz az IGAZI BUSZ. Nála jobbat, szebbet nem épített emberi kéz, ő az én legkedvesebb buszom, az a dolog, amihez ragaszkodom. Nem... nem egy plüssmackóhoz, vagy valami egyszerű tárgyhoz, hanem hozzá. Hiszen minden ember kötődik valamihez... A reagálásom alapján talán mindenki hülyének gondolt, vagy egyszeriben rámröhögött volna, de ez nem érdekelt.
A következő pillanatban mérhetetlen boldogság lett úrrá rajtam, mintha a világ legcsodálatosabb ajándékát kaptam volna meg - 28 percre. Végignéztem a buszon: az ismerős, feketére festett kapaszkodók, az ülések huzata, a szőnyeg. Aztán a busz hangja, a megszokott csörgések, ropogások.
Sokan leszálltak az egyik megállóban, és egy pillanatra kísértést éreztem odamenni a MI helyünkre, ahová annó reggel leültünk. Mennyi szép emlék, ami akkor előtört belőlem. De maradtam a helyemen, a menetiránnyal ellentétesen elhelyezkedő ülésen, és a velem szemben ülő ismerősömmel beszélgettem. Minden barátságos, csodás volt, mintha az otthonomban lettem volna, csak a sofőr volt más.
Hamarosan le kellett szállnom: a csoda véget ért... nem akartam otthagyni az én buszomat, az enyémet, akit úgy szeretek, s talán az utolsó alkalom volt, hogy vele mehettem.
Még egy pillanatra odanéztem a kis jegyzőkönyvre, amin egy fehér Agria Volán jel volt, alatta pedig a kis papír: "DUD - 570" Akkor végre felfogtam, hogy nem, tényleg nem álmodom.
Mikor leszálltam, rengetegszer visszapillantottam... a barátomra... aki csak egy busz.
Hazafelé sétálva végig az járt a fejembe, hogy végre hazaérjek, és sikítsak egy hatalmasat - végül azonban megkíméltem a családomat a megsüketüléstől.
Tudom azonban, hogy az én buszom csodás élete lassan véget is ér, hiszen nem mai gyerek - vagy megveszik, vagy szétbontják. Minden busznak ez a sorsa.
Reménykedek, hogy pénteken újra vele jövök haza, az én buszommal, az egyetlen jó, csodás, tökéletes busszal.
Az olvasó valószínűleg már a gyomrát fogva röhög. De se baj. Nagyon kevesen, és csak buszosok értik, mit éreztem én akkor. De, gondoltam, leírom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése